2016. október 25.
Anna és Kata a 8 éves Marcit neveli, akit asszisztált reprodukció útján vállaltak.
„Nem sokáig haboztunk, minden jött magától. Arról ismerősöktől hallottunk, hogy van erre lehetőség, a pride.hu-n egyébként. A gyerekvállalási fórumban láttunk először információkat."
Először a tervezési folyamatról kérdezlek titeket. Meddig tartott a tervezés, hogyan gondolkodtatok a fogantatásról, a donorról? Hogyan tájékozódtatok a lehetőségekről?
Anna: Nem sokáig haboztunk, minden jött magától. Arról ismerősöktől hallottunk, hogy van erre lehetőség, a pride.hu-n egyébként. A gyerekvállalási fórumban láttunk először információkat. Volt egy barátunk is, akit megkérdeztünk, de ő nem vállalta. És próbáltunk más ismert donort is találni, találkoztuk eggyel, de az borzasztó élmény volt, hagyjuk inkább…
Hirdetést adtatok fel?
Kata: Igen. De aztán rájöttem, hogy ugye nekem biológiailag nem lesz közöm gyerekhez, viszont így lenne egy harmadik ember, akinek meg biológiailag lenne köze hozzá, és azt mondtam, hogy én így nem vállalom. Nekem ez sok. Hogy igazából ő bármikor közbeléphet, mindig joga marad ahhoz, hogy előálljon, hogy ő a gyerek apja. Ez nekem nem fért bele. Akivel találkoztunk, azt mondta, hogy ő nem akar részt venni a gyerek életében, ő csak adja az anyagot, majd jött egy ilyen mondat, hogy de amikor majd a gyerek óvodába megy, küldjünk egy képet, meg találkozhatnának… És akkor mondtam, hogy jó, ezt így nem.
Nehéz meghúzni a határokat…
Kata: Igen, és mi nem is szerettük volna. Persze vannak, akik másként döntenek. A baráti társaságunkban is van mindenféle megoldás, és van, akinél van apuka, ismerünk olyat, akinek van…
Szivárványcsaládos baráti társaságról beszéltek?
Anna: Igen. Van donorgyerek, vagy apuka ismert, a gyerek ismeri, vagy apuka nem ismeri a gyereket, de… Szóval van mindenféle felállás.
És ti végül arra jutottatok, hogy anonim donor legyen?
Kata: Igen. Ez számos kérdést felvet, számos baráti beszélgetésen vagyunk túl, vitákon is, mert mindenki nyilvánvalóan a saját igazát próbálja erősíteni. Én azt gondolom, a gyerek a fontos a történetben. És szerintem ezt teljesen természetesen kezeljük, hogy a gyerekeink, akiknek nincsen apja, mondják, hogy az Évinek jön az apukája, és ezt nem úgy mondja a mi fiunk, hogy jaj, nekem hol az apám… Szerintem ehhez a gyerekek nagyon szépen hozzászoknak.
És elfogadják a másik álláspontját is…
Kata: Igen. Valószínűleg sikerült egy elfogadóbb generációt létrehoznunk.
És a meddőségi centrumban, illetve a spermabankkal rendben mentek a dolgok?
Anna: Igen, teljesen. Odamentünk, én mint egyedülálló… Ezzel nem volt semmi gond. Most viszont nehezebb, mert nem lehet donorhoz jutni. Anonim donorhoz. A donorbankot ellehetetlenítették, és most nincs elég donor. Vagyis az a helyzet, hogy nincsen elég magyar donor, de külföldről nem lehet anyagot behozni.
Akkor aki most akarna gyereket vállalni, annak nem lenne ilyen egyszerű?
Anna: Hát nem. És ez most sajnos sokkal inkább pénz kérdése, mint mondjuk pár évvel ezelőtt, amikor Marci is megfogant, és az ismerőseink gyerekei is. Az ember azt gondolná, hogy az az érdeke az államnak, hogy növekedjen a népesség, de pont ellene tesznek. Ez persze még sokkal több heteroszexuális párt érint, nagyon sok gyereket akaró van emiatt lehetetlen helyzetben.
Milyen tapasztalataitok voltak a szüléssel, illetve az első időkben az egészségügyi intézményekkel, orvosokkal, szülésznővel?
Anna: Semmi problémánk nem volt. A nőgyógyászunk mindent tudott, fogadott szülésznőnk nem volt. Az meg nem érdekelt, hogy mit gondol az alatt a pár óra alatt.
Kata: A védőnő semmit nem tudott szerintem.
Anna: Szerintem sem.
Te bent voltál a szülésnél?
Kata: Igen.
Anna: Végig bent volt. Ebből nem volt probléma. A védődőnk pedig nem járt ki hozzánk, hanem én vittem el hozzá Marcit. Egyszer volt csak a lakásunkon, akkor pont otthon voltunk mind a ketten.
És nem kérdezősködött?
Anna: Azt tudta, hogy nincs apa…
De azt nem, hogy van még egy anyuka?
Anna: Nem. Én nem kötöttem az orrára. Azt mondtam neki, még a terhesség elején, hogy nincs apuka, és kész. Hogy donorgyerek, vagy ilyesmit mondtam. Már nem is tartozik rá.
Kata: Az elejétől azt a taktikát követtük, hogy aki kérdez, annak válaszolunk.
Anna: Igen. Nem titkoltuk soha, de nem is írtuk ki a homlokunkra. A tanárai tudják. Azt mindig fontosnak tartottuk, hogy azok a pedagógusok, akik vele foglalkoznak, és nap mint nap együtt vannak, tudják. Mert kerülhetnek olyan helyzetbe, vagy a gyerek kerülhet olyan helyzetbe, hogy felnőtt beavatkozás szükséges. Csúfolhatják is akár… Vagy ne követeljék azt egy családrajzon, hogy hol az apukája. Egy négyéves gyerek nem fog kiállni, és azt mondani, hogy nekem nincs apukám.
Milyen a viszonyotok a családotokkal? Ők mit szóltak a kapcsolatotokhoz?
Anna: Hát, az anyukám nem fogadta el. Nagyon örült a gyereknek, Marcit nagyon szerette, de magát a kapcsolatunkat nem tudta elfogadni. Azért beszélek múlt időben, mert néhány hónapja meghalt.
És a te szüleid, Kata?
Kata: Ők elfogadták a kapcsolatunkat. Igazából akkor tudták meg, amikor Anna terhes lett. Így egyben mindent. Volt egy kisebb mosolyszünet, de aztán helyreállt a megszokott viszony. Jó a viszonyom a szüleimmel. Anyukámmal különösképpen, de a bátyámmal is. Ő mindig is azt mondta, hogy „mindenkinek egy élete van”...
Anna: Az apám nekem is elfogadóbb.
Tehát van kapcsolatuk Marcival, összejártok?
Kata: Igen. De azért ők nem funkcionálnak annyira igazi nagyszülőként. Nem vigyáznak Marcira, nem szokott náluk aludni…
Itt laknak Budapesten?
Kata: Igen, a külső részén, vagy a közelben… De igazából csak alkalmanként, ünnepekkor találkoznak Marcival.
De akkor ennek nem a ti kapcsolatformátok az oka, hanem inkább praktikus okai vannak?
Kata: Is-is.
És a bátyádnak van gyermeke?
Kata: Van egy kislánya, igen.
És hozzájuk másképp viszonyulnak?
Kata: Hát őt a saját unokájuknak tekintik, nyilván. Marcit sajnos nem. Ajándékot adnak neki, szeretik, de azért más a viszonyuk. A fogadott unokájuknak tekintik. Persze végül is az, mit mondjak erre, én sem tudok jobb szót használni… Én azt gondolom, hogy a lehetőségekhez képest jó a viszonyunk. Ennél lehetne jobb, lehetne más, de nem hiszem, hogy elvárásokat kell bárki felé is megfogalmazni. Fölösleges, mert csak konfliktusforrás, meg csalódottsággal jár.
És a szomszédok, a környezetetek, más szülők a játszótéren?
Anna: Hát, azt nem tudom, hogy összesúgnak-e a hátunk mögött.
De nektek nem mondanak semmit?
Anna: Nyilván tudják, hogy együtt élünk. Ez nyilvánvalóan leesett nekik.
Kata: Rákérdeztek, mi pedig mondtuk, hogy igen.
Anna: Nincs ezzel semmi baj. Már két helyen laktunk, mióta Marci megszületett, és a régi helyen is rendben volt minden, és itt az új helyen is, ahol már hat éve lakunk.
Kata: Pedig itt sokkal kisebb a lakóközösség, ez egy kisebb társasház. Itt is minden teljesen rendben van.
Az óvodában is minden rendben volt?
Kata: Igen. Az első családlátogatáskor beszéltünk erről. Néztek egy-két percig, de… Aztán kiderült, hogy az óvó néni a gyámügyes az óvodában…
Anna: Kicsit elgondolkodott, hogy ezt neki kell-e valahová jelenteni, aztán úgy döntött, hogy nem.
Kata: Hiszen Marcit teljesen normálisan neveljük, minden rendezett, ezt nyilván látta rajta.
Anna: Jóban is vagyunk vele. Azóta is ő a bébiszitterünk.
Az óvodában figyeltek arra, hogy nálatok két anyuka van? Például anyák napján?
Anna: Persze, mindent duplán csináltak. Meg volt, hogy valami eszközt kellett nekik venni, képkeretet, azt hiszem. Mondtam, hogy ebből ne csináljanak problémát, én viszek plusz egyet a gyereknek, és akkor megfestették. Ez soha nem volt probléma. Mindig duplán kaptuk az ajándékokat.
És most az iskolában? Milyen az ottani közeg?
Anna: Jó. Minden rendben van. Itt is az első szülői után rögtön elmondtam a tanárnőnek.
Kata: Ők is ismernek, a gyerekek is… Persze Anna többet jár be az iskolába. De én is szoktam menni, a karácsonyi műsorra, anyák napi műsorra, olyankor mind a ketten ott vagyunk.
És a többi szülő az iskolában tudja, hogy ti ketten nevelitek Marcit?
Anna: Hát, van, aki tudja… Aki odajön és megkérdezi, annak válaszolok. Akikkel jóban vagyunk, azok tudják.
És a gyerekek, Marci osztálytársai?
Anna: Azt tudják, hogy Marcinak nincs apukája, de…
Kata: Ezt még az elején rövidre zártam, mert Marci mondta nekem, hogy mindig kérdezősködnek, hogy ki vagyok én. Mert felbukkanok néha, és persze nincs apukája, de akkor ki vagyok én. Azt tudják, hogy együtt élünk, együtt lakunk, látják a kötődést... És akkor Marci mondta, hogy ugye nem probléma nekem, hogy csak annyit mondott, hogy én a keresztanyja vagyok.
Szóval ezt találta ki…
Kata: De ezt el is mondta, hogy azért, mert már unja, hogy mindenkinek el kellene magyaráznia. Ezt ő így leegyszerűsítette. Azt kérdezte, hogy nem bánom-e. Mondtam, hogy nem bánom, mert azt mond, ami neki jó. Én nem várom el tőle, hogy maminak szólítson…
Éppen ezt akartam kérdezni, hogy hogyan szólít.
Kata: Egy speciális családi néven. Ő talált ki nekem egy becenevet.
De amúgy úgy viszonyul hozzád, mint az egyik anyukához?
Kata: Pontosan tudja, hogy én nem az anyukája vagyok. Hanem a szülője, aki ott van. Egy másik felnőtt, aki ugyanúgy ellátja őt, ugyanúgy felelősséggel tartozik érte. Tisztában van vele, hogy nem én vagyok az anyja. Én nem várom el, hogy úgy kezeljen, mintha az anyja lennék. Szóval egy szülője vagyok… Természetesen. A kötődésben én nem érzek különbséget. Nyilván mindenki tudja magában, hogy jobban kötődik akár az anyjához, akár az apjához...
Vagy hát másképpen…
Kata: Igen, vannak ilyen speciális dolgok. Teljesen másban vagyunk mi ketten jók. Mást csinálunk, másban vagyunk partnerek, más témákról beszélgetünk, más dolgokban vagyunk együtt jobban el, mint Annával.
De talán ez a személyiségetek különbségéből adódik… Nem abból, hogy te nem a biológiai szülője vagy.
Kata: Persze. Nem, ennek szerintem semmi köze ahhoz. Csupán két normális ember nevel egy gyereket, és az egyik ebben jó, a másik abban, és a gyerek pontosan tudja…
Anna: Meg akárhogy is, én voltam vele otthon, és szoptattam kétéves koráig, és hozom-viszem az iskolába, vagy otthonról dolgozom. Szóval én effektíve, fizikailag többet vagyok vele.
Kata: De most éppen tegnap reggel, amikor együtt mentünk valahová, és kicsit félt, végig hozzám bújt, pedig ott volt Anna is.
Tehát van ilyen testi kontaktus is…
Kata: Persze! Ez nagyon fontos. Ő olyan típusú gyerek, akinek nagyon fontos a fizikai kontaktus. Igényli is. Meg mi is – amíg lehet. Mert nyilván egyszer csak megnő...
A munkahelyeteken menyire tudják, hogy ti ketten vagytok szülők?
Kata: Hát, az én munkahelyem most nagyon érdekes. Voltak munkahelyeim, ahol tudták. A mostani munkahelyemen annyit tudnak, hogy van egy gyerekem. Meg hogy van egy párom, arra is rájöttek.
De hogy milyen nemű, azt nem tudják.
Kata: Azt nem. Soha nem szoktam nevesíteni, csak hogy van egy párom.
Úgy érzed, nem biztos, hogy jól fogadnák?
Kata: Nem tartozik rájuk.
Az előző munkahelyed miben volt más?
Kata: Az sokkal lazább volt. Az egyik főnököm is meleg volt…
És itt most az is benne van, hogy nem tudod, hogy…
Kata: Hát, az egyik kolléganőmnek nagy családja van, sok unokája. Ő nagyon egyszerű, hétköznapi értékrendet képvisel…
Kicsit konzervatív?
Kata: Konzervatívabb… Nagyon jó fej, meg kedves, érdeklődő, de én azt gondolom, hogy ez nem tartozik rá.
És ez nem nehéz így?
Kata: Nekem nem okoz gondot, mert ha kérdeznek, válaszolok, de ha nem kérdeznek, nem mondok semmit. Egyébként van egy kolléganőm, aki tudja, hogy mi a helyzet, és ő nagyon pletykás. Szóval szerintem mindenki tudja valójában.
Csak úgy kezelik, hogy tiszteletben tartják, hogy…
Kata: Igen, csak tiszteletben tartják, amennyit én mondok.
És te, Anna?
Anna: Hát mivel én otthonról dolgozom… Van egy alapcég, ahol szerintem nagyrészt tudják, a főnöknőm tudja. De sok új kolléga van, és én viszonylag ritkán járok be.
Akkor nem merül fel ilyen helyzet, hogy napi szinten a kollégákkal beszélnél.
Anna: Nem, de egyébként sem ért kirekesztés vagy megkülönböztetés. Sőt, amikor terhes lettem Marcival, még nagyon az elején, abban az időben volt a hírekben, hogy a melegek vállalhatnak-e gyereket, vagy hogy vállaljanak, vagy ne. És egy kolléganőm elkezdte mondani, hogy mennyire elege van ebből, hogy a csapból is ez folyik, hogy a melegek is gyereket vállalhassanak, és miért, meg ilyesmi. Egy másik kolléganőm, aki viszont tudta, hogy én már babát várok, mert vele nagyon jóban voltam, és elmondtam neki, erre azt mondta neki, hogy figyelj, ezt most hagyd abba, mert sírás lesz a vége! És akkor azt vettem észre, hogy egy emberként mindenki amellett állt, hogy igenis, a melegek miért ne vállalhatnának gyereket. Tehát csak egy volt, aki az ellenzőket képviselte, és mindenki más, hat-hét ember, vagy még több is… Én meg csak ott ültem, és Katának írtam Skype-on, hogy miről témáznak… És hogy szerinted felálljak, és mondjam, hogy „buzi vagyok, és gyereket várok”?
De akkor nem kellett, mert ez eléggé megerősítő volt, hogy a többiek így nyilatkoztak?
Anna: Igen, és azt az egy kolléganőmet is helyretették a többiek, és amúgy vele is jóban voltam, úgyhogy szerintem aztán ő is megtudta…
Kötöttetek bejegyzett élettársi kapcsolatot?
Kata: Nem.
Anna: Mi értelme lenne?
Hát, bizonyos jogokat azért biztosít…
Anna: De a gyerekkel kapcsolatosan semmit. Vagyis ha én nem vagyok itt, akkor Kata nem írhatja alá, hogy mondjuk mandulaműtétet vagy vakbélműtétet kell a gyereken végrehajtani.
Kata: Papírunk van arról, hogy ha bármi történik Annával, akkor én vagyok az általa nevezett gyám. Ezt leadtuk a gyámhivatalnál. Szerintem ez erősebb bármilyen dolognál. Hogy felvehetnék utána táppénzt, adókedvezményt? Ez engem nem érdekel. Adják azt a jogot, hogy egyenlő partnerként lehessek a szülője, mintha örökbefogadnám!
Szóval akkor elég az, hogy élettársi kapcsolatban éltek, de nem érzitek úgy, hogy akár szimbolikus, akár praktikus okok miatt szükségetek lenne a bejegyzett élettársi kapcsolatra.
Kata: Nem.
Azt mondtad, hogy kapcsolatban vagytok más szivárványcsaládokkal. Ez fontos, hogy legyen egy ilyen háló, egy baráti társaság?
Kata: Barátok vagyunk, de nem a családunk révén lettünk barátok. Már korábban is azok voltunk, vagy legalábbis ismertük egymást.
De az fontos nektek, hogy a tapasztalataitokat meg tudjátok osztani egymással?
Anna: Igen, és Marci szempontjából is fontos, hogy lássa, hogy nincs egyedül.
Kata: Együtt nyaralunk, együtt pünkösdölünk, szilveszterezünk, szülinapozunk... De elsősorban azért, mert a szülők már eleve ismerték egymást. Az, hogy aztán jöttek a gyerekek, jó dolog, mert kiegészült ez az egész, és egy másik értelmet kapott, de…
Anna: Erősebbé is váltak ezek a baráti kapcsolatok.
Kata: Persze, és a gyerekek között is erős barátság alakult ki. Marcinál sokkal erősebb a kötődés bizonyos gyerekekkel, mint a saját osztálytársaival. Még akkor is, ha ritkábban találkozik velük. Ez nagyon fontos.
Vannak olyan alkalmak, hogy összejön több család?
Kata: Persze, együtt voltunk nyaralni is – jó, az a társaságnak egy szűkebb része. De eljárunk néha kirándulni is együtt.
Mi az, amiben leginkább változást szeretnétek? Ami megkönnyítené a helyzeteteket?
Kata: A jogszabályok. Addig, amíg a törvények nem kezelik úgy a nem vérszerinti szülőt, mint a vérszerintit… Más nem számít. De mondom, nekünk szerencsénk van, mert sosem ért minket semmi rossz dolog.