2016. október 18.
„Ez a felállás, a társszülőség addig eszünkbe sem jutott. De nagyon megörültünk neki. A baráti körünkben is egyre többen gondolkodnak erről, talán komolyabban, mint eddig."
Elmondod, mivel foglalkoztok, hogyan éltek?
Én nyelvtanár vagyok, és fordítani is szoktam. A párommal tíz éve ismerkedtünk meg. Ő művészettörténésznek tanult, volt újságíró is, most kulturális programokat szervez. Egy ideig még Berlinben élünk, de én elég sokat járok haza is, Pestre. Még másfél évet töltünk itt Berlinben
Mikor határoztátok el, hogy gyermeket vállaltok?
Igazából nem bennünk fogalmazódott meg, hanem egy nőpár meg minket két évvel ezelőtt.. A baráti társaságunkban voltak, vagyis ismertük őket korábbról is, és akkor feltették ezt a kérdést nekünk. Mi pedig gondolkodási időt kértünk, és igazából egy évre rá tudtuk azt mondani, hogy igen.
Mi volt a kérdés pontosan?
Hogy vállalnánk-e így velük együtt négyesben gyereket. Úgy, hogy kettőnk közül lenne valaki a biológiai apa és ugyanúgy kettőjük közül valaki a biológiai anya, és ők lennének a nevelőszülők, de mi is ott lennénk a képben, mint másodszülők, vagy mint keresztszülők, vagy ahogy majd ezt kitaláljuk…
Sokat beszélgettünk ismerősökkel, akik ebbe belevágtak, akár az örökbefogadásba, akár béranyát kerestek. És elmentünk a Szivárványcsaládokért Alapítvány által szervezett beszélgetésekre. Meggyőződtünk róla, hogy ezt tényleg szívesen csinálnánk. Kerestünk egy nőgyógyászt, aki ellátott minket mindenfajta eszközökkel, és elmondta, hogy hogyan tudjuk ezt megcsinálni otthoni körülmények között.
Vagyis nem egészségügyi intézménybe mentetek.
Nem, mert ott egyedülálló nőként kellett volna megjelennie az egyik anyának, és nem akarták ezzel a hazugsággal kezdeni… Bejegyzett élettársi kapcsolatot is kötöttek, és így nem lehetett volna.
Az hogyan dőlt el, hogy ki lesz a vérszerinti apa és a vérszerinti anya?
A két nő körül az egyik kicsit idősebb, és ezért nyilvánvaló volt, hogy ő. Kettőnk között pedig az döntött, hogy én könnyebben tudok utazgatni, úgy szervezni a munkámat, hogy ezt megtehessem.
Elárulod, hogy hány évesek vagytok mind a négyen?
Én 32, a párom 34, az anyuka, aki, ha minden igaz, a héten szül, 36, a párja pedig 32.
Korábban is felmerült ez a kérdés, mielőtt a barátaitok megkerestek titeket?
Beszélgettünk róla, egymás között és barátokkal is, de nem tartottunk ott, hogy belevágjunk. Annyira nem éreztük elszántnak magunkat… Hallottunk róla, min mentek át mások, az örökbefogadás kapcsán. Ez a felállás, a társszülőség pedig eszünkbe sem jutott. De nagyon megörültünk neki. A baráti körünkben is egyre többen gondolkodnak erről, talán komolyabban, mint eddig.
Azt mondtad, hogy egy évig gondolkodtatok, beszélgettetek a gyerekvállalásról…
Nem tartott volna ennyi ideig a döntés, csak én közben néhány hónapig szintén külföldön dolgoztam. Meg elkezdtük ezt elmondani a szüleinknek, a leendő nagyszülőknek. És a lányokkal is több időt töltöttünk együtt, hogy lássuk, tényleg jól működünk-e így együtt, négyen. És persze voltak kétségeink is. Mindenkinek inkább magával kapcsolatban, hogy tudja-e ezt csinálni, mennyire felkészült, hogy vállalja-e ennek a nehézségeit, szembe fogunk-e tudni nézni akár majd azzal, hogy sokaknak ez nem tetszik. Ez akkor kezdett el leépülni, amikor láttuk, hogy azok, akik nekünk számítanak, nagyon pozitívan fogadják. Ez nagyon sokat segített, meggyőzött minket is. Az is, hogy hisznek bennünk, hogy jól fogjuk csinálni. Ja, és elkezdtem az ismerőseink körében bébiszitterkedést vállalni. Mondtam, hogy ráérek, ha dolguk van, vagy elmegyek hétvégén, hogy elmehessenek együtt valahová, vigyázok a gyerekekre, vagy elmegyek velük és segítek. És rájöttem, hogy én ezt tényleg szívesen csinálom. Előtte féltem egy kicsit, mert nem volt kisebb testvérem, nem vigyáztam korábban gyerekekre. Szóval talán ettől is féltünk, a tapasztalatlanságtól. De egyre jobban éreztem, hogy jól fog ez menni.
Közben olvastunk is a témáról elég sokat, meg dokumentumfilmeket kerestem… És beszélgettünk is, az anyákkal is. És a szüleinkkel. Ők nagyon természetesen fogadták ezt. Kevésbé lepődtek meg, mint azt én gondoltam előtte.
Miért gondoltad, hogy meg fognak lepődni?
Mert azt gondoltam, hogy ők is úgy vannak azzal, hogy ezt elengedték. Hogy nekünk nem lesz gyerekünk. Valószínűleg így is gondolták, viszont így inkább örültek, hogy mégis lesz. Így reagált mind a négy szülő a mi oldalunkon.
Aztán belevágtunk. Nekem különösen szimpatikus volt ez az otthoni megoldás, hogy egy intimebb közegben, csak mi vagyunk ott. Egy egészségügyi intézmény annyival ridegebb… És másodszor sikerült is.
Megbeszéltétek, milyen lesz majd a szülés?
Igen. Ott ők ketten lesznek, a két anyuka, ez teljesen egyértelmű volt. Viszont ott várok majd a kórházban a folyosón, és amilyen gyorsan lehet, látni fogom én is az újszülöttet.
És a párod is?
Ő sajnos nem tud itt lenni, nem hagyhatta ott a munkáját. Két héttel később jön majd.
Hogy tervezitek, hogy amikor a gyermek majd a családban lesz, hogyan fog zajlani az élet?
Ez nyilván alakul, de van egy elképzelésünk. Egy jó félévig biztos, hogy az anyáknál lesz a gyerekünk, aztán majd meglátjuk, hogy mikortól tudunk vele jönni-menni, és nálunk is egyre több időt tölteni. Lehet, hogy majd csak egyéves vagy másfél éves korától. Azután egyre több időt tölt velünk: egy-egy hétvégét, és a szünidőkben is… Vagy ha hétköznap segíteni kell. Ezeket megbeszéljük majd.
Vannak már olyan ügyek, vagy kérdések, amikben már kipróbáltuk ezt, hogy tudunk-e négyesben dönteni, például a nevéről, és úgy tűnt, hogy tudtunk. Volt, hogy hetekig vitatkoztunk, leveleztünk vagy telefonáltunk, de aztán a végén eddig minden egyes kérdésben meg tudtunk egyezni, és remélem, hogy ez így lesz mostantól is.
Te ugye főleg egyedül dolgozol? Akkor ez nem kérdés, hogy a munkahelyeden tudják-e...
Igen, a kollégáimmal nincs napi kapcsolatom, csak értekezleteken találkozunk, vagy a karácsonyi bulin, ilyen alkalmakon. De biztosan látnak majd mondjuk a Facebookon gyerekfotókat… És aki rákérdez, annak elmondom.
A párom munkahelyén pedig ismernek engem, sokat járok be oda. És persze ha rendezvény van, és lemegy egy koncert, utána beszélgetünk… Ott már mindenki mindent tud, és mindenki nagyon drukkol. Igaz, Berlin nem igazán összehasonlítható a budapesti közeggel.
Az anyáknál pedig a társanya munkahelye nagyon támogató, az is egy nemzetközi csapat… Kapott két hét szabadságot is, hogy az első időkben otthon lehessenek együtt. A vérszerinti anya pedig amúgy is otthagyta a munkahelyét, mert ő közben elvégzett egy másik iskolát, és más munkát szeretne majd, úgyhogy ez szerencsésen összeért.
Az megfordult a fejetekben, hogy mind külföldön éljetek?
Nem igazán. A páromnak határozott idejű szerződése van, csak ideiglenesen lakunk Berlinben. És nagyon szoros a kapcsolatunk a családdal, a nagyszülőkkel. Nemcsak Pesten, vidéken is, a Balatonnál is. Olyan helyeken, ahol mi is szívesen vagyunk, és szívesen vagyunk együtt és visszük a gyereket is.
Hogy gondoljátok mi az, amire szükség volna, hogy erősödjön a társadalmi elfogadás az azonos nemű párok gyermekvállalása iránt?
Hát, nyilván a közbeszéd megváltozása. Vannak ilyen nagyon közhelyes mondatok, amiket valószínűleg nem is tudom… olyan fórumokról szereznek emberek, ahol inkább hangulatkeltés van, és rögtön elhangozhatnak ilyen kirekesztő mondatok. De aztán az a tapasztalatunk, hogy a legtöbb ember esetében, ha leülünk beszélgetni, a személyes találkozás ezt meg tudja változatni. Nyilván az jó lenne, hogy nem lenne szükség erre az első nagy beszélgetésre, hogy ne legyen az emberek többségének a fejében egy olyan félreértés a melegekkel kapcsolatban, ami most van.