Dóra és Bella négy éve élnek együtt Budapest közelében. Több mint egy éve fogadták örökbe kislányukat, Annát – természetesen a jogszabályok szerinti örökbefogadó szülő csak az egyikük, Bella lehetett. Dórával beszélgettünk.
Négy éve élünk együtt, egy kertes házban. Három kutyánk is van. Bella már nagyon régen az örökbefogadás mellett döntött. Én korábban azt gondoltam, hogy az egyszerűbb utat választom majd.
Mire gondolsz?
Úgy gondoltam, egyszerűbb, ha szülök, mint sok évet várni egy gyerekre, aki már nem is csecsemő. Bellával meg is kérdeztünk néhány ismerőst, barátot. Az első reakció mindig az volt, hogy mennyire megtisztelő, hogy rá gondoltunk, de aztán volt, akinél az volt a probléma, hogy ő külföldi, és Magyarországon nem mondhat le az apaságról, és ő szerette volna ezt tisztázni, hogy semmiképpen se sózhassuk rá később a gyereket, és volt olyan is, aki éppen hogy túl sok kapcsolatot szeretett volna, azt viszont mi nem tudtuk elképzelni.
Teljes értékű apaként akart jelen lenni?
Igen. Aztán egyszer vigyázott a kutyára, és valamire megkértük, hogy ne úgy csinálja, de ő úgy csinálta, szóval…
Hát ez sok családban így van…
Az nem jó, ha a közös gyereknek túros a háta. Senkinek sem jó. A spermabankot nem szerettem volna, és azt is elvetettem, hogy egy meleg párral álljunk össze. Legyen csak a gyerekünknek két szülője, nem kell még harmadik, negyedik is. Ezzel eltelt egy év. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy miért is nem akarok én örökbefogadni? Vannak gyerekek intézetekben, és különben is, ő már itt van, létezik. A harmadik nyomós érv, hogy így egyikünk sem biológiai szülő. Az talán kicsit fel is borítaná a családi harmóniát. Így mindenkinek ugyanannyi köze van hozzá. Végül belevágtunk két évvel ezelőtt. Bella nevén adtuk be a kérvényt.
Ez hogy volt? Felvállaltátok, hogy egy pár vagytok?
Igen. Ez kicsit skizofrénül hangzik, hogy egyedülállóként adtuk be… És közben kellett egy kézzel írott önéletrajz, amiben Bella részletesen leírta, hogy hol, kivel, hogyan él. Egyáltalán nem csináltunk ebből titkot. Fogalmunk sem volt, hogy milyen a rendszer, milyen az államnak ez az arca. De jöttek a pozitív tapasztalatok egymás után.
Milyen pozitív élmények, kiknek a részéről?
Az első a pszichológuséról. Először Bellával beszélt egy órát, aztán velem, aztán kettőnkkel együtt is, szóval sokat beszéltünk. Egyébként volt már egy ismerősünk, aki járt az ügyintézőnknél, és másfél éven belül kapott egy másfél éves kislányt. Úgyhogy nem mi voltunk az elsők. És nagyon vicces volt, hogy ismerjük egymást, így az ügyintéző kérdezgetett is a másik párról. De az első pozitív megdöbbenés a pszichológus véleménye volt. Azt mondta, hogy ő ezt nem szokta elmondani, de most nem tudja véka alá rejteni, hogy a puszta tény, hogy mi ebből nem csináltunk titkot, olyan fejlett személyiségre vall, hogy ő ez alapján mindjárt egy csillagos ötöst adna nekünk. Persze az örökbefogadás egy hosszú, hosszú történet, amit nem lehet titkokkal terhelni. Mindenesetre nagyon kedves volt, Bella kicsit még el is sírta magát. A pszichológus azért is volt velünk támogató, mert úgy gondolta, hogy mi eleve kisebbségben élünk, a mindennapjaink arról szólnak, hogy hogyan boldoguljunk egy olyan társadalomban, ahová nem illünk száz százalékosan, ezért ha cigány származású kisgyereket kapunk, sokkal jobban meg fogjuk tudni őt érteni. Az ő speciális helyzete jól fog illeszkedni a mi speciális helyzetünkhöz, úgyhogy ő ebben is pozitívumot látott.
Erről egyébként biztosan beszéltetek, hogy van-e olyan körülmény, tulajdonság, amit nem szeretnétek…
Azt megbeszéltük, hogy súlyos, fejleszthetetlen, maradandó fogyatékossággal élő gyereket nem tudnánk vállalni.
De valamilyen enyhébb egészségügyi probléma még belefért volna?
Ó, hát persze, egy háromoldalas listát kaptunk. Én igyekeztem kinyitni a szívemet és a lelkemet, és beikszelni mindent. A TEGYESZ-es ügyintéző mondta végül, hogy alaposan gondoljam meg, hogy be tudnám-e tényleg vállalni a szívbeteg kisgyereket… Végül minden olyannál, ahol nem tudtuk egyértelműen a választ, azt jelöltük meg, hogy további információt kérünk. Szóval durva volt az a táblázat, de mindenre, ami orvosolható, igent írtunk.
És az életkor?
Bellánál 0-tól 3-ig, nálam 0-tól 4-ig. Mert aztán én is beadtam a kérvényt. Már túl voltam a kötelező körökön, így sokkal gyorsabban meg is lett a határozatom. De visszatérve a kislányunkra: egy alapítványhoz jártunk a kötelező tanfolyamra. Ez nekünk annyira megtetszett, hogy visszajártunk hozzájuk még egy féléves tanfolyamra. Abból a szempontból érdekes volt, hogy életemben először ültem egy olyan hetero közegben, aminek semmi köze nem volt hozzánk. Szóval ültünk egy körben, ahol elsőre mindenkiben megállt az ütő, hogy hű, ezek meg hogy. De a harmadik vagy negyedik alkalomra már azt éreztem, hogy teljesen elfogadott minket ez a kör. Annak ellenére, hogy azért a beszélgetésekből kiderült, hogy nem feltétlenül vagyunk mindenben egy nevezőn. Ez is pozitív volt. Az viszont negatív élmény volt, hogy ráláttam: a roma származást nagyon-nagyon nehéz elfogadtatni az örökbefogadó szülőkkel. Az örökbe fogadni vágyó párok kilencven százaléka teljesen elutasítja őket, míg az örökbefogadásra váró gyerekek többsége roma származású. Ez kiábrándító tapasztalat volt. Tényleg, a fél év után is, amikor a végén körbement a kérdés… Ezen a két dolgon ment a szájtépés végig: hogy mi van, ha a cigány gyereken mégis „kijön a vére”, meg hogy „én örökbe fogadnám, de a ház, ahol lakunk, hát ott nem biztos, hogy beengednék este nyolc után a gyereket”. Meg ilyenek. Ezzel elég nehéz volt együtt élni.
Onnantól, hogy bejelentkeztetek, mennyi idő telt el, amíg először ajánlottak ki nektek gyereket?
Másfél év, vagy kettő. Nem olyan hosszú idő. Ez teljesen normális. A kettő között viszont megtörtént a pécsi eset. Ami engem nem lepett meg annyira, de Bellát nagyon. Azt látta, hogy akkor nem csak a szavak szintjén, de tettekben is homofób ez az ország, és nem nagyon lesz ebből az örökbefogadásból semmi. Megint felmerült a téma, és hirtelen felbukkant három lehetséges apajelölt is. Úgyhogy megint elkezdtünk ezen gondolkodni. Aztán egyszer csak megcsörrent Bella telefonja, amikor épp külföldön volt a munkájából kifolyólag, és egy ügyintéző közölte vele, hogy van egy kislány. Egy kétéves kislány, akit meg lehetne most mindjárt néznünk. Aztán elmentünk egy kisvárosba, és az ottani Tegyeszes mondta, hogy ne arra számítsunk, ami a fényképen van. Egy A/4-es papírra kinyomtatott, fekete-fehér, mobillal készített kép volt az, amit láttunk a gyerekről. Három pixel kábé. De hogy ne számítsunk arra, ami a képen van. De akkor mire gondoljunk? Három feje vagy nyolc lába van? Vagy mi a baj? És aztán álltunk a kapuban a Tegyeszes ügyintézővel, és megjelent az ajtóban a nevelőszülő, kézenfogva Annával, aki amint meglátott engem, elkezdett kisegérhangon visítani és rohanni felém. Majd előttem fél méterrel orra bukott. Én zavarba jöttem, mert mindenre számítottunk, de erre nem, hogy a legelső reakció az, hogy ÁÁÁÁÁÁÁ, és rohan felém. Azt tudtuk még róla, hogy az anyuka valamikor az élete folyamán megkapta az enyhe értelmi fogyatékos besorolást. Cigány származású, alkoholproblémákkal küzd.
Annát örökbefogadhatónak nyilvánították, vagy ő mondott le róla?
Amikor Anna megszületett, egy hétig bent volt a kórházban és anyatejjel táplálta. De már nem vihette haza, ezt konkrétan megtagadták tőle. Azt hiszem, kéthavonta kellett volna látogatnia, de a látogatások egyre ritkábbak, egyre rapszodikusabbak lettek, és aztán már nem látogatta. Így végül örökbeadhatóvá vált. Ennyit tudunk a hátteréről.
Nevelőszülőknél volt?
Igen. A nevelőanya szült is, és nagyon sok gyereket is vállalt… Túlvállalta magát. Próbált boldogulni, de én elképzelni sem tudom, hogyan nevelhetett volna jól annyi kisgyereket. Anna az egyik kárszenvedője ennek. Vele nagyon keveset foglalkoztak. Nem nagyon kúszott, nem futkározott, nem tudom, hogy mit csinált. Szerintünk volt, hogy egyedül volt otthon. A lefektetése pedig úgy zajlott, hogy betették egy járókéba, és rácsukták az ajtót. Amikor ott voltunk, ilyenkor nagyon sírt, mire a nevelőanya azt mondta: menjünk el, tíz percen belül abbahagyja a sírást és alszik… Szóval két és fél éven át így altatták. Erőszakkal fürdették, bevágták a kiskádba, és a zokogó gyerek arcába locsolták a vizet. Szörnyű látvány volt, de tényleg. Az evéssel is komoly probléma volt, mert nem rágott. De ez a három dolog mind gyorsan megoldódott. Két hét után ott tartunk, hogy már ő eszik, fogja a kis kanalat…
Mióta is van nálatok?
Két hete.
Ó, akkor ez teljesen friss, benne vagytok még a legelejében….
Igen, a legmélyében. Egy dackorszakos, traumatizált, egyébként tündéri, aranyos, értelmes gyerek. Egyébként a ház, ahol lakott, tele volt játékkal. Bementünk, leültünk, beszélgettünk, és tíz perc múlva odajött Anna, és belenyomta a kis kezét a kezembe. Nem értettem, vizes volt a keze, hogy mit akar. És aztán délután jöttünk rá, hogy megmosta a kezét, és mutatta, hogy nézd meg, most már tiszta, mert előtte, amikor elesett, azt mondtam neki zavaromban, hogy piszkos lett a keze. Ez nekem annyira jól esett, láttam, hogy oké, ennél a gyereknél otthon vannak, csak egy akkora függönyt húzott maga elé, hogy a világ hagyja békén, hogy nehéz mögötte meglátni. Úgyhogy engem ez akkor végérvényesen megnyugtatott, hogy ha ez a gyerek emlékszik rá, hogy azt mondtam neki tíz perce, hogy a keze piszkos, és elmegy és megmossa, és aztán odaadja, akkor oké, én innentől tárgyalóképes vagyok.
És Bella hogy fogadta?
Szakasztott úgy néz ki, mint ő. A szeme, a haja, a szája, az arca formája. Tényleg, beléptünk a házba, a nevelőnő és a Tegyeszes ránézett, és elkezdtünk röhögni, hogy ezek tényleg ugyanúgy néznek ki. És ültünk a kanapén, Anna meg bemászott közénk. Próbálgatta, hogy milyen közöttünk, és tetszett neki. Később Bella mondta, hogy ez pontosan az a kép, amit ő évek óta álmodik. Hogy ott ülünk, abban a pozícióban. Úgyhogy ez egy nagy egymásra találás volt. És ezt érzem egyre erősebben minden nap.
Az első héten hétfőn, szerdán és pénteken mentünk, a következő héten pedig minden nap, és úgy volt, hogy pénteken el is vihetjük. Nagyon-nagyon jól indult, tényleg. Elmentünk sétálni, kacsákat etetni. Aztán elkezdte hajigálni a műanyag játékot is a vízbe, amit egy darabig ki tudtam venni, de aztán mondtam neki, hogy most már ne dobálja be. És akkor tört ki az első hiszti. De ebből még simán ki tudtuk szedni, átmentünk a többi kacsához. Na de ott meg be akart mászni a vízbe, és abból még nagyobb hiszti lett. Abból is ki tudtuk szedni, de aztán volt egy pont, amikor nagyon-nagyon elkezdett sírni. És akkor kivettem a babakocsiból, fölvettem, átöleltem, és vettem egy nagy levegőt, hogy na, most már akkor megnyugodhatsz. És akkor éreztem a pici szívén, hogy vett ő is egy nagy levegőt, és elkókadt egy kicsit. Itt kezdtünk összenőni, ez kb. az első vagy második találkozásnál volt. Pénteken már nagyon sírt, amikor elbúcsúztunk.
A következő héten pedig már csütörtökön elvihettük. Amikor meglátott minket, elkezdett egyszerre sírni és nevetni. Megígértük neki, hogy soha többé nem visszük vissza, és soha többé nem adjuk oda senkinek, és innentől mindig együtt leszünk.
Egyébként az első ügyintézőnk egy nagyon kedves nő volt. Szerintem életében először találkozott melegekkel, és kicsit zavarban volt, de a gyerekek szempontjait szem előtt tartva simán fogadta ezt a dolgot. Aztán hosszabb betegszabadságra ment. Amikor bemutatkozott nekünk, elmondta, hogy kilencven családot visz, és ezt nem lehet bírni, el is ment betegszabira, és nem is jött vissza. Akkor kaptunk egy új ügyintézőt, aki megint csak nagyon jó fej és segítőkész volt. Ő is örökbefogadó szülő volt. Aztán ő is közölte, hogy csak nyár végéig lesz ott, mert elköltöznek Magyarországról. Mert két félvér gyereke van, és nem ennyi pénzért ilyen közegben nem tudja felnevelni őket. Aki pedig végül felhívta Bellát, egy velünk egyidős nő, szintén nagyon kedves, elhivatott. Úgyhogy az a benyomásom, így távolból szemlélve, hogy a rendszerben dolgozók nem homofóbok, a rendszer maga homofób, amennyire tud, annyira homofób, de amíg emberek üzemeltetik és emberek ülnek az asztalnál, addig ez nem számít.
És amikor környezettanulmányt készítettek, a hivatalos jegyzőkönyvben szerepelt, hogy ti együtt éltek?
Persze. Leírták azt is, hogy kinek a nevén van a lakás, kellett jövedelemigazolás...
Tehát mindent körbejárnak, és a hivatalos iratokon is megjelenik mindenhol, hogy ti egy pár vagytok?
Igen. Leírták, hogy Dóra és Bella együtt élnek, ebben a házban, négy éve.
A családotok hogyan reagált az örökbefogadásra?
Örültek neki, de azért mind a két részről az anyukák megkérdezték óvatosan, hogy biztos, hogy cigány gyereket akartok? Azt mondtuk, hogy nekünk mindegy, hogy milyen a bőre színe. Az én szüleimmel múlt hétvégén találkoztunk. Van egy nővérem, aki nemrég szült egy tündéri kislányt, aki persze a család szeme fénye, a legcukibb, legügyesebb, legédesebb, és akkor ebbe a képbe jön bele a cigány kis árva gyerekecske. Annának van egy olyan szokása, hogy nagyon szereti kézen fogni a felnőtteket, és viszi, mutatja nekik, hogy mit csináljanak, és az anyukám kezét is megfogta egy idő után, és hozták és vitték a dolgokat. Aztán el is tűntek egy időre a nappaliban, hallottam, hogy valamit ott matatnak, haverkodnak.
Azt, hogy ti egy pár vagytok, még a gyerekvállalás előtt, mind a két család jól fogadta?
Igen, igen.
Akkor nem volt „szívinfarktus”, rábeszélés, lebeszélés…
Az én szüleim már 20 éve tudják, Bella viszont csak később mondta el az anyukájának – az apukája addigra meghalt. Engem rögtön bemutatott neki. Nagyon szimpatikus volt az anyukája, és az anyukájának is én. Van viszont egy fiútestvére, vele nehéz volt az elején, mert ő azt mondta, hogy hallani sem akar arról, hogy az ő tesója buzi, kikéri magának. Aztán szépen lassan velük is megbarátkoztunk. Ő DJ és autószerelő, én meg zenélek és motorozom, úgyhogy elég sok közös témánk volt.
Akkor jó sógorok lettetek.
Igen, igen. (Nevet.) Idén már ők hívtak közös nyaralásra, és nagyon jól sikerült. A felesége meg folyton mondta, hogy legyen már gyerekünk, mert ideadná a sok felhalmozott ruhát. A gyerek hírét meg nagyon jól fogadták.
A munkahely, kollégák?
Bella egy nemzetközi szervezetnél dolgozik. Most táppénzen van, aztán fizetés nélküli szabadságon lesz pár hónapig.
Elmehet még gyesre?
Nem, mert addigra hároméves lesz Anna. De nem baj. Én szeretem a munkámat, de amióta Anna velünk van, minden átértékelődött. Sajnálom, hogy nem tudok velük lenni napközben. Ezért azt beszéltük meg, hogy januártól én fogok fizetetlen szabadságra menni. Mert azt érzem, hogy én most anya akarok lenni, nem pedig vezető szerkesztő vagy valami más. Úgyhogy nagy szerencsénk van mindennel, mindenkivel. Az utánkövetés is jó lesz. Az alapítványnál, ahová képzésre jártunk, van egy drámacsoport gyerekeknek. Ők tudják, mik azok a problémák, amik felmerülnek ilyenkor, és azokat hogyan kell kezelni.
Tehát lesz egy háló körülöttetek.
Igen.
Intézményi hátrányos megkülönböztetéssel nem is találkoztatok?
De, az azért jelen van. Már abban, hogy egyedülállóként kellett jelentkeznünk. Egy heteroszexuális párnak ajánlották ki Annát elsőként, de ők látni sem akarták a papírjai alapján. Aztán Bella papírjait dobta ki a gép. Ha mi se akartuk volna, akkor külföldre került volna. Szóval mi voltunk az utolsók az országban, akik számításba jöhettünk. És a gyám volt a legneccesebb az egészben. A Tegyeszes ügyintézőnk, még mielőtt elkezdtünk barátkozni, bement a papírjainkkal a gyámhivatalba, és a legfőbb gyámosnak odaadta a papírt, és mondta, hogy ez van, és ha nem fogod aláírni, mint Baranya megyében, azt itt nem fogjuk eljátszani. Akkor most azonnal behúzom a kéziféket. De ha nem így van, akkor elkezdhetnek barátkozni. És akkor ő elkezdett hümmögni, hogy küldjön át hasonló történeteket, sikeres történeteket. Úgyhogy kapásból átküldtünk hármat, amennyit csak tudtunk. Aztán erről a szálról már nem hallottunk többet.
Az hogy dőlt el köztetek, hogy melyikőtök lesz az örökbefogadó?
Bella volt az első, de közben én is beadtam a kérvényt, mert két gyereket szeretnénk.
Anna nem emlegeti azokat, akik között élt eddig?
Fogalmam sincs, honnan, de a kertünkben van egy műanyag kacsa, elég ronda, egy műanyag vadkacsa. És mondta Bella, hogy amikor meglátta, nagyon megörült, mondta, hogy kusum. Mindenre azt mondja, hogy kusum, és nagyon megörült az új kusumnak, aztán egyszer csak elszomorodott. Bella szerint a kacsaetetés jutott az eszébe. Úgyhogy elvisszük majd valahová, ahol vannak kacsák. Csak azóta folyamatosan esik az eső. A nevelőnő elismerte, mint egy szakmai hibát, hogy nem sikerült kialakítani érzelmi kötődést Anna iránt, és Anna se szerette őt. A többi gyerek is egy kicsit kiközösítette. De most már jó lesz neki, velünk.
Te mit üzennél azoknak, akik előtte állnak még ennek az útnak?
Semmiképp se titkoljanak el semmit. Az szerintem nagyon béna, ha a környezettanulmányra eldugjuk a másik fogkeféjét. Mert azt leírják egy határozatba, és onnantól az a határozat három évig él. És ők nagyon is értékelték, hogy nyitottan kezeltük a dolgot. Mert ez nem ciki vagy bevallani való dolog, hanem egy evidencia. Szóval mindenki bízzon magában, és akkor mások is bíznak benne. Ha az ember a helyén érzi magát, meg magabiztos, akkor azt a társadalom is megérzi.
2016. november