András története

András (34) egy leszbikus párral, társszülőként vállalt gyermeket.

Az első kérdésem az, hogy röviden mesélj magadról: ki vagy, milyen családi körülmények között élsz?

34 éves vagyok, egy nemzetközi nonprofit szervezetnél dolgozom. És van egy másfél éves fiam, Dávid. Az anyukája párkapcsolatban él egy másik nővel, hárman neveljük a gyereket közösen.

Ezek szerint te egyedül élsz?

Nem, de a párom később csatlakozott ehhez a felálláshoz. Azért ő is nagyon aktívan részt vesz benne. Szóval része a családunknak, de a felelősség igazából inkább hármunk között oszlik meg. Alapvetően ez a kiindulópont.

Mikor jött az ötlet, hogy gyereket vállalj?

Mindig is úgy gondoltam, hogy nekem valaha gyerekem lesz. De ez sokáig távoli jövőnek tűnt. Aztán egy barátnőm megkérdezte, hogy akarok-e vele közösen gyereket. Akkor nem akartam. Ez öt éve lehetett, nem voltam még 30 éves. És ő külföldi volt, nem magyar, én pedig nem donor akartam lenni, és még csak nem is hétvégi apuka, hanem olyan, aki napi szinten részt vesz a gyerek nevelésében. Aztán, még ugyanabban az évben, a munkám során találkoztam egy meleg férfival, akinek akkortájt született béranyától gyereke. A párjával együtt fogadtak béranyát. Ez a két élmény hozta hozzám közelebb a dolgot, és arra jutottam, hogy meg kell keresnem azt a felállást, ami megfelel az elképzeléseimnek.

Akkor ezt te egyedül képzelted el, attól függetlenül, hogy van-e párod?

Igen. Sok meleg barátom van, aki el sem tudja képzelni, hogy párkapcsolaton kívül ilyenbe belevágjon. Bennem ez nem merült fel. Én nem hiszek a tökéletes felállások létezésében. Ezt el kell engedni. Persze tökéletes lett volna, ha lett volna egy szőke herceg fehér lovon, aki belovagol az életembe, és hozza a hátán a százezer dollárt egy béranyára, de hát ez nem így történt. És én azt gondoltam, hogy nem tölthetem a következő tíz évemet azzal, hogy erre várok. Persze bármi megtörténhet, de én megbékéltem a helyzetemmel, és azt nézem, hogy ebből mit lehet kihozni. Ez vezetett ahhoz, hogy a társszülőséghez mint felálláshoz elkezdtem egyre jobban vonzódni.

Hol és hogy tájékozódtál arról, hogy ez hogyan működhet?

Volt egy előadássorozat, amit a Szivárványcsaládokért Alapítvány szervezett. Elég régen, talán még nem is volt bejegyzett szervezet. Ezek a beszélgetések nagyon jók voltak. Volt szó az örökbefogadásról, béranyaságról, társszülőségről, transznemű szülőkről… És külföldi könyveket is olvastam a témáról, meleg férfiakról mint szülőkről. Aztán megismerkedtem egy nővel, aki éppen apát keresett. Vagyis egy meleg ismerősömmel beszélgettem egy buliban, és ő elmondta, hogy megkereste ez a lány, de ő nemet mondott, mert nem vágyott gyerekre. Mire én azt mondtam neki, hogy én igen, és ha van kedve, hozzon össze ezzel a lánnyal.  

Leültünk egy teára, és elkezdtünk beszélgetni. És Dóra, a gyermekem anyja már az első beszélgetésben nyilvánvalóvá tette, hogy ők sem donort keresnek, hanem apát, ami nekem végtelenül szimpatikus volt, mert én is éppen így képzeltem el. A fiunk most másfél éves, és világos, hogy ő ezt komolyan így gondolta. Soha nem éreztette velem azt, hogy ezt a döntését megbánta volna.

Visszatérve a tervezgetés időszakára, a szüleidet mennyire avattad be? Vagy a barátaidat?

A szüleim pontosan úgy viselkedtek, ahogyan arra előre számítottam. Nem olyan régóta tudják, hogy meleg vagyok. Csak pár éve. Teljesen megbékéltek vele. Annak ellenére, hogy alapvetően konzervatív emberek, akik életükben két szót nem váltottak melegekkel, amíg én nem mondtam nekik, hogy meleg vagyok… Abszolút nyitottak: apukám könyvet olvas a queer-elméletről, anyukám elújságolja a kilencven éves nagynénjének, hogy meleg vagyok, és egy leszbikus pártól született gyerekem, szóval kifejezetten büszke meleg szülők. Meleg ember nem is álmodhat jobb szülőkről. Nyilván nekik is egy tanulási folyamat volt ez, évek munkája volt a részükről is, de igazából támogatók voltak mindig. Viszont ahányszor a gyerek-dolgot felhoztam nekik, az volt az alapvető reakciójuk, hogy hú, ezt azért nagyon meg kell gondolni. Ebben nem voltak egyértelműen támogatók, sőt, inkább pesszimisták voltak. Viszont abban is biztos voltam, hogy amint a dolog realizálódik, maximálisan támogatók lesznek. És ez így is történt.

Ami aranyos bennük, hogy bár nem Dávid az első unokájuk, van két másik unokájuk a bátyámtól, abszolút úgy kezelik Dávidot, mint egy csodát. Apukám azt mondta, hogy ő számított rá, hogy ez meg fog történni, de ezt én nem hiszem el. Igazából nem számítottak rá. Én azt gondolom, hogy ezt úgy kezelték, hogy jó, majd talán… Ha egy olyan országban élünk, ha majd olyan kormány lesz, ha majd olyan lesz a környezet, talán tíz év múlva…

Mindenesetre pozitívan reagáltak. Rögtön meghívták Dórát és a párját, hogy jöjjenek át. A szüleimről azt kell tudni, hogy bár kiváló, intelligens emberek, de ők voltak az első leszbikus pár, akiket megismertek… Soha nem felejtem el, hogy amikor először volt ilyen családi ebéd, utána azt mondták: nahát, hogy ők leszbikusok, de hát teljesen lányosak és lányosan viselkedtek… Kérdeztem is, hogy mit vártatok, hogy bejön két szakállas nő? Ezzel azt akarom mutatni, hogy az ő hátterük sem… Amikor azt mondom, hogy támogatók, akkor nem azt gondolom, hogy hipermodernek.

Dóra szüleivel is találkoztál? Ők is hasonlóképpen elfogadóak voltak?

Abszolút. Náluk még izgalmasabb volt. Mert ők erre nem is gondoltak. Ráadásul Dóra egy szem gyerek. Ők elkönyvelték, hogy van egy nagyon kedves lányuk, aki egy lánnyal él együtt, így alakult a sors: nem lesz unoka. És nekik még nagyobb sokk volt. És még nagyobb öröm, hogy mégis lesz unokájuk. Ők vidéken élnek. Elmentem hozzájuk, és hát a tenyerükön hordoznak a mai napig. Ez furcsa. Most olyan fajta kapcsolatom van Dóra szüleivel, mintha az anyósomék lennének, azzal a különbséggel, hogy nem azok. Dóra és a bátyám között majdhogynem sógori viszony van, azzal a különbséggel, hogy ez nem egy sógori viszony. A nyelvünkben sincs szó arra sem, hogy ki az, aki a gyermekem anyja, de nem a feleségem, nem a párom, nem a partnerem. A társ-szülőm? Ilyen terminológiai problémák is vannak, és ez nem segíti az amúgy is bonyolult viselkedési mintákat. Ezeket a szerepeket mi autodidakta módon tapogatjuk ki.

A ti generációtoknak kell ezt az utat kitaposni.

Igen. És tegyük hozzá azt is, hogy az ő barátnőjének az is nehéz volt, hogy őt alig fogadták el. Elég hűvös volt a kapcsolatuk Dóra szüleivel. És akkor egyszer csak megjelenek én a semmiből, és úgy fogadnak, mint a mesebeli herceget. Közöttünk nem okozott ez feszültséget, de azért ez nem kellemes érzés. Ők hét éve együtt vannak, úgy, hogy a szülők nem nagyon voltak támogatóak, és akkor megjelenik egy random férfi, és máris…

Összehozza a családot?

Valahogy úgy. Igaz, én úgy látom, hogy ez őket is közelebb hozta, jobban elfogadják őt is.

Hogyan terveztétek a közös gyerekvállalást?

Sokat beszélgettünk. De abban biztosak voltunk, hogy százötven olyan helyzet lesz, amire nem fogunk tudni előre felkészülni. Ez lehetetlen. Nekem van olyan angol barátom, aki ugyanerre a helyzetre, a társszülőségi viszonyra írt egy 27 oldalas szerződést. És még ott is az volt, hogy kiderült: egy csomó dologról nem rendelkeztek. Mi csak a támpontokat határoztuk meg, egy-két oldalban. Abban fontos volt megegyezni, hogy mit csinálunk, ha valamiben nem értünk egyet, ilyenkor hogyan döntünk. De igazán az volt fontos, hogy alaposabban megismertük egymást.

De például soha nem laktunk együtt. És én mindig azt gondoltam, hogy ez úgy fog kinézni, hogy elszaladok Dávidért, elhozom, aztán visszaviszem. Persze csinálunk programot közösen is, megbeszéltük, hogy lesznek olyan napok, amikor együtt leszünk, de azt nem gondoltam, hogy a hetemnek egy jelentős részét közösen töltjük. Mert amikor reggel Dávidért megyek, az nem úgy néz ki, hogy felugrom és elviszem, és amikor este hazamegyünk, az sem annyi, hogy leteszem… Hanem kávézunk, vacsorázunk, beszélgetünk, átbeszélünk dolgokat, vagy csak ott vagyok, amíg Dávid fel nem ébred, és az lehet, hogy még két óra. Arra nem számítottam, hogy ennyi időt töltünk el közösen… Ez persze nem változtat a lényegen, de erre nem voltam felkészülve. Hogy nemcsak a gyerek fog minket összekötni, hanem a közösen eltöltött idő is.

Kértetek orvosi segítséget?

Eleinte nem. Otthon próbálkoztunk, a fecskendős megoldással. Aztán elmentünk orvoshoz, kiderült, hogy mindketten rendben vagyunk alapvetően, de az orvosi segítség azért igenis jó, mert az időt jobban ki lehet számolni. Dóra addigra már 38 éves volt, és én is elmentem egy andrológushoz, aki azt mondta, hogy menjünk egyből lombikra, mert az a biztosabb. De azért az inszeminációt választottuk.

Az orvosok mennyit tudtak rólatok?

Az andrológusnak elmondtam. Mert ő persze megkérdezte, hogy miért nem otthon próbálkozik két egészséges felnőtt ember. De sokat nem beszéltünk róla. Viszont azt egyértelműen eldöntöttük, hogy a fogantatástól mindenki mindent tud majd, ebben nem tudunk és nem is akarunk hazudni. Nem azért, mert mi most melegjogi aktivisták lettünk, hanem egész egyszerűen azt gondoltuk, hogy ha bármi gond van a szülőszobán, a terhesség alatt, akármikor, nem akarunk nekiállni akkor magyarázkodni, hogy ki a másik nő, miért nem vagyunk házasok… Hogy legyenek ezek a helyzetek tiszták. Az nyilvánvaló, hogy Magyarországon nem egy klinika van, nem egy nőgyógyász, nem egy szülészorvos és nem egy szülésznő. Ha valaki nem szimpatikus, akkor keresünk egy másikat, és fogunk is találni. De alapvetően sehol nem ütköztünk ellenállásba. Aki az inszeminációt csinálta, ő mindjárt mondta, hogy nagyon sok leszbikus párral, meleg szülővel dolgozott már együtt. Aztán a szülészorvos is nagyon kedves volt, abszolút támogató, és a kórházi nővérek is.

A szülést hogy terveztétek?

Én ott akartam lenni.

Bent a szülésnél?

Igen. Azt beszéltük meg, hogy a vajúdás alatt bent leszek, a kitolásnál, az utolsó résznél viszont kimegyek. És így is történt. Aztán megszületett Dávid, kihozták és az én kezembe adták. Odatették egy pár percre az anyjára, és aztán a kezembe adták.

És Dóra barátnője?

Ő végig bent volt.

És aztán hogyan terveztétek az életét, a nevelését és ahhoz képest hogyan alakultak a dolgok?

Úgy terveztük eleinte, hogy… Azt hiszem, valami olyasmi volt, hogy hetente kétszer lesz nálam és minden második hétvégén, aztán ebből lett az mára, hogy Dávid másfél éves, hogy hetente három napot van velem, és egy napot meg egy este együtt vagyunk közösen hárman. A keddek, a csütörtökök és a vasárnapok az enyémek. Itt is van ágya, ott is van ágya, itt is vannak játékai, ott is vannak játékai, etetőszék, kocsiülés… Ez így állt be. Dóra most már több mint egy éve otthon van a gyerekkel, és az elején úgy éreztem, amikor elhoztam Dávidot, mintha egy darabot szakítottam volna ki a szívéből. Soha nem éreztette, soha nem tett megjegyzést. De most érzem azt az elmúlt pár hónapban, hogy most már ő is tud mit kezdeni azzal, hogy van egy héten többször egy-egy napja, hogy tud dolgokat csinálni, kicsit már elkezdett dolgozni, vagy bevásárol, ügyeket intéz, kezdi ezeket az időket kihasználni. Nyáron meg vasárnap, amikor én elhoztam Dávidot, ők tudtak közös programot szervezni. Elmentek túrázni, vagy bárhová, és ez nekik is jót tett.

A nyaralásokat hogy terveztétek?

Idén még nem nyaraltunk, de el fogom majd vinni Dávidot nyaralni, ha kicsit nagyobb lesz. Nyáron őt még szoptatták, nem vihettem el egy napnál hosszabb időre. De meg kell, hogy mondjam, érzelmileg a szivárványszülőségben az a legnehezebb – bár talán semmi köze a szivárványszülőséghez, valószínű, hogy egy elvált párnál is így működne –, hogy az első néhány hétben volt bennem egyfajta bizonytalanság… Rettegtem attól, és ez nem is volt egészen alaptalan, bár nem manifesztálódott, de ilyenkor egy nőben olyan hormonbomba alakul ki, hogy nagyon sokan ilyenkor átmennek egyfajta anyatigrisbe, hogy az én gyerekem, és senki egy falatot sem kaphat belőle… Sok nőnél láttam ezt, hogy kizár másokat. Dórával ez nem történt meg. Az első nyolc hét nehéz volt érzelmileg. Ezt akkor nem tudtam megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy folyamatosan látni akarom a gyereket, és ez nyilván nem lehetséges, mert nem költözhetek oda hozzájuk, és meg kell húzni egy határt. De akkor a bonding idő alatt ez iszonyú erős késztetés volt, valószínűleg bennem is egy hormonális dolog volt, nem tudom…

És közben neked változott a családi állapotod. Fontos szempont volt, hogy a partnered elfogadja a gyereket?

Hát ez nem egyszerű. Ez is az a kategória, hogy bizonyos dolgokra nem vagyunk szocializálva. A barátom lengyel. Amíg engem meg nem ismert, ő nem találkozott szivárványcsaláddal. Ez egyszerűen nem fért bele az elképzeléseibe. Ráadásul ultrakonzervatívok a szülei, szóval neki maga a melegség is egy hosszú út volt… A húszas évei rámentek. Szóval ez nyilván nem volt neki könnyű dolog, bár én az első randevúnkon mindent elmondtam. De egészen addig, amíg Dávid meg nem született, hiába tudta, hogy mi történik, semmilyen információt nem hallgattam el előle, igazából nem volt támogató. Úgy gondolta, hogy ez nekem egy kicsit furcsa vágyam. Vannak emberek, akik drogosok, vannak emberek, akiknek egyéb devianciáik vannak, nekem meg ez a furcsa tikkem, hogy gyereket akarok. De mióta Dávid megvan, azóta odavan érte ő is. Azért bennem vannak ezügyben sérelmek, hogy nem kaptam igazi támogatást tőle korábban.

Lehet, hogy neki több idő kell…

Lehet. Én egyébként a heteró, hagyományos, heteronormatív kapcsolatokban élő embereknél is azt látom, hogy nagyon gyakran a férfiak egészen addig, amíg meg nem látják a gyereket, nem igazán értik, hogy erre minek van szükség… Aztán meg rájönnek, hogy hú, ennek mégis van értelme! A barátom is egészen megváltozott, sokat segít. Hetente három teljes napot töltök Dáviddal, plusz teljes állásban dolgozom, nem is tudnám igazából ezt csinálni, ha ő nem segítene.

Mi az a jogi környezet, ami sokkal jobb lenne, aminek következtében jobb lehetne a szivárványcsaládok élete?

Nézd, ez nagyon érdekes, mert az a jogrendszer, ami most van, bizarr módon viszonylag kedvező számomra mint meleg apa számára. Mert az én jogaim, onnantól kezdve, hogy fizetek egy összeget havonta, és támogatom a gyerekemet, az én kapcsolattartási jogaim szinte sérthetetlenek. Nyilván a dolog elfajulhat, és mindenféle ocsmányság lehet egy ilyen felállásban, de a mi felállásunkban valószínűleg én nem tudok nagyon rosszul kijönni a dolgokból. Akinek rengeteg vesztenivalója van, az nyilván az anyuka barátnője.

Azon gondolkodtatok, hogy több gyereketek is legyen?

Igen, beszélünk róla. Szeretnénk testvért, az elejétől kezdve így gondoltuk.

Találkozatok bármilyen negatív attitűddel?

Diszkriminációval nem, de én az én meleg baráti körömben éreztem időnként egy furcsa ellenérzést, illetve itt-ott heteró családos barátaimnál… Érzek ilyesmit. Mintha nem tudnák elfogadni… Szerintük van két világ: van a meleg világ, ami azt jelenti, hogy te egyedülálló vagy, vagy párkapcsolatban élő férfi vagy, építed a karrieredet, keresed a pénzt, veszed a drága parfümöket, utazol a világ végére, ez a sztereotip meleg világ, és van a sztereotip heteró világ: boldog párkapcsolat, gyerekek, családi ház – és választanod kell. A kettő között pedig nincs semmi. És ha te kapcsolatot építesz a kettő között, akkor valahogy megsérted a világ szabályait. És ehhez nincs jogod.

Azt is nagyon sokszor hallottam, na, ez aztán végképp odavág, hogy önzőség biológiai gyereket vállalnom, mert ha már így hozta a sors, miért nem fogadok örökbe. De miért nem kérdezik meg ezt egy heteró pártól? Náluk ugyanúgy önzőség a biológiai gyerek, akkor miért nem fogadnak ők örökbe? Ezek sztenderd kommentek, amiket meleg szülők hallanak. Nem mintha az örökbefogadást nem tartanám fantasztikus dolognak, és nem mintha nem mondanám azt, hogy adott esetben még hozhatja úgy az élet, hogy örökbefogadok… De semmivel sem vonzóbb vagy kevésbé vonzó, mint ha heteró lennék. 

2016. november