Emese története

Emese néhány évvel ezelőtt fogadta örökbe kislányát, az óvodás Jankát.

Kezdjük az elejéről! Mikor jött a gondolat, hogy szeretnél gyereket? Ennek milyen megvalósítási módjait gondoltad végig, mi alapján döntöttél, párkapcsolatban élsz-e…

Az mindig bennem volt, hogy szeretnék gyereket, de azt hiszem, azt is mindig tudtam, hogy nem szeretnék szülni. Kamaszkorom óta úgy gondoltam, hogy örökbefogadó szülő leszek. Aztán ez egy időre elült. Volt egy hosszú párkapcsolatom, és a partnerem egy kis gondolkodás után támogatott ebben. Mindenfélét végiggondoltunk, és az örökbefogadás mellett döntöttünk.

Mióta voltatok együtt?

Amikor az örökbefogadásba belevágtunk, nyolc éve. Elindítottuk a folyamatot. Persze én csak egyedülállóként jelentkezhettem, így hivatalosan én csináltam végig az eljárást, de nyíltak voltunk, tudták, hogy kapcsolatban élünk. A pszichológus láthatóan nagyon meglepődött, szerintem akkor találkozott először meleg emberekkel. az interjú ötödik percében elmondtam, hogy párkapcsolatban élek egy nővel, ő pedig többször megkérdezte, hogy ezt miért tartottam fontosnak ilyen hamar elmondani. Én pedig nem értettem, hogy mi ezzel a problémája. Szóval volt egy ilyen kisebb megakadás, de a következő találkozóra, amikor mind a ketten elmentünk hozzá, alaposan felkészült, szakirodalmat olvasott.

Neked tehát természetes volt, hogy mindjárt az elején beszélni fogsz arról, hogy egy nővel élsz? Megbeszéltétek, hogy mi legyen a stratégia, vagy úgy voltál, hogy majd ahogy kijön?

Az utóbbi. De abban biztos voltam, hogy én ezt nem akarom eltitkolni. Tudtam, hogy nem lehet kizáró ok, hogy az embernek milyen a szexuális irányultsága, és az sem, ha élettársi kapcsolatban él. Azt is tudtam, hogy nem akarok hazudni vagy susmákolni, mert az örökbefogadás a kettőnk döntése volt, és azt akartam, hogy ha kiajánlanak egy gyereket, akkor ketten nézhessük meg, együtt mehessünk barátkozni.

Mi volt a következő lépcső, milyen tapasztalataitok voltak?

Alapvetően pozitív élményeim voltak. A környezettanulmányt készítő családgondozó kifejezetten támogató volt. Gyorsan megkaptam a gyámhivatali határozatot. És egy évvel a jelentkezésem után meg is kaptam az első kiajánlást.

Azt, hogy milyen gyereket szeretnétek, hogyan beszéltétek meg a pároddal? Minden lényeges dologban egyetértettetek?

Igen. Három sarkalatos kérdés van: ez életkor, az egészségi állapot és a származás. Abban egyetértettünk, hogy mivel nem Budapesten élünk, fontos, hogy ne szoruljon olyan fejlesztésre, amire nem tudunk eljárni, mert ilyesmire nálunk sokkal kevesebb lehetőség van, mint Budapesten. Ezért megállapodtunk, hogy ebbe mi fér bele. Ami az életkort illeti, azt határoztuk meg, hogy ne legyen háromévesnél idősebb. És azt is megbeszéltük, hogy semmiféle származási kikötést nem teszünk. Aztán a kiajánlás előtt volt egy kellemetlen élményünk. Egy fiatal nő mutatta meg a kislányunk aktáját, és telefonon jelezte, hogy előtte beszélni szeretne velünk, még ha elvileg nem is tehetné ezt meg, mert nincs semmilyen döntési jogköre. Persze belementünk, hiszen fontos volt a jó viszony. De az egy kellemetlen óra volt.

Mit mondott? Mondasz egy-két példát?

az egyik kérdése az az volt, hogy mit fogunk szólni hozzá, ha a lányunk azzal jön haza az óvodából, hogy szerelmes a Petikébe. Mit mondunk majd neki? Hát attól függ, hogy néz ki az a Petike… (Nevet.) Na de mit fogunk hozzá szólni? Ketten voltak, mert odahívta az egyik kolléganőjét is, aki egy-két perc után hátradőlt, és csak bólogatott. Ez oldotta a feszültséget. Látszott rajta, hogy ő sem érti, mi szükség van erre. Elmondtuk, hogy az életünk jó része arról szólt, hogy azok lehessünk, akik vagyunk, voltak ezzel küzdelmeink, úgyhogy nyilván nem fogjuk a saját gyerekünkkel szemben elkövetni azt a hibát, hogy nem engedjük annak lenni, aki. Olyanokat kérdezett, hogy hogyan tudjuk majd biztosítani „a hiányzó férfi mintát”, és hogy ha mi azonos nemű párkapcsolatban élünk, honnan fogja a lányunk megtudni, hogy lehet máshogy is? Mi meg néztünk rá: hát erről szól a világ körülöttünk. Furcsa volt. De aztán egyszer csak megmutatta az aktát, és onnantól kezdve a barátkozás folyamata végig nagyon pozitív volt.

Ki volt az, akit aztán megmutattak nektek?

Egy két évesnél fiatalabb kislány. Vélhetően roma származású, egészséges. Sokadik gyerekként született. Volt egy aggasztó körülmény az előtörténetében: pár hónapos korában függőségnek tűnő tünetekkel kezelték. Két és fél hónapig kapott valamilyen gyógyszert, amivel ezt akarták kezelni. De én ma már, ismerve őt, azt gondolom, hogy ez nem függőség volt, hanem valamilyen pszichés reakció. Nagyon érzékeny, mindig fizikálisan reagál a pszichés nyomásra, a csecsemőotthon meg különösen nagy stressz egy csecsemőnek…

Elkezdtétek tehát látogatni…

Igen, be kellett költözni a csecsemőotthonba. 

Mind a ketten ott voltatok?

A párom hétköznapokon dolgozott, csak a hétvégékre jött le. Két hétvége volt, mindkettőt ott töltötte. 15 napot voltunk ott, aztán eljöhettünk.

Tehát egyszer csak anya lettél, és jöttek új emberek és feladatok: védőnő, háziorvos, óvodakeresés, szomszédok, nagyszülők…

Igen. A legviccesebb élmény a védőnő volt. Egyébként nagyon kedves nő. Bejelentkezett a családlátogatásra, és a hálószoba közepén megkérdezte, hogy akkor ez hogy is van. Mondtam, hogy mi egy pár vagyunk. És látszott rajta, hogy mennyire meglepődik. Gyorsan elbúcsúzott, a fél lakást nem is látta… De onnantól kezdve nem volt semmi baj, feldolgozta, és azóta is nagyon kedves. A háziorvosunkkal nem beszéltünk erről. Hol én viszem hozzá Jankát, ha szükséges, hol a párom, de azt nem tudom, hogy mit gondol. De az biztos, hogy az örökbefogadást a helyén kezelik, és ez jó, mert amúgy sokan tudatlanok ezzel kapcsolatban. Épp nemrég mondta a doktornő, hogy milyen sokat fejlődött Janka, hogy kinyílt. Hogy látja, hogy honnan indultunk, és hová jutottunk. És ezt abszolút normálisként kezeli. Normális fejlődési folyamatként. A család… Az anyukámnak voltak aggodalmai, és csak nemrég tudtam meg, miért. Azért aggódott, mert Janka roma származású. Neki, az anyukámnak nagyon sötét színei vannak, és ezzel csúfolták gyerekkorában, kis cigánylánynak hívták. Meg egy sikertelen örökbefogadást is látott a környezetében, és ezért aggódott, hogy mi lesz. De szereti és elfogadja Jankát.

Van még rajta kívül más unoka is a családban?

Igen, nem is kevés. Édesapám elég régen meghalt, és az anyukámnak van egy új férje, és neki is van öt unokája, meg az öcsémnek is van három gyereke, úgyhogy sok unoka van. Ez jó, mert van vér szerinti meg nem vér szerinti, mindenféle.

Tehát van már egy metódus, vagy gyakorlat a családban, hogy különböző unokákat is lehet egy családon belül egyformán kezelni….

Igen, és én abban amúgy is biztos voltam, hogy a vér szerintiség nem lesz egy olyan nagy vízválasztó… Az öcsémék is nagyon örültek. Amint ez szóba került, úgy beszélt a gyerekeinek, hogy az unokatestvéretek…

És azt hogy kezelték a családban, amikor még nem volt gyerek, hogy te egy nővel élsz párkapcsolatban?

Az elején nehezen. Az anyukám végigjárta ennek az összes stációját, onnantól kezdve, hogy ő mit rontott el, azon keresztül, hogy jó, de ne mondjuk el senkinek, egészen odáig, hogy válasszak. És aztán szépen fokozatosan alakult a dolog. A volt párom végigszenvedte velem anyukámnak ezt az összes akármijét, amitől nyilván eléggé terhelt volt a kapcsolatuk, de a mostani párommal már egészen másként van. A tágabb családom pedig, illetve az öcsém egyszerűen tudomásul vette. Sokan nem beszéltünk róla, de kaptunk közösen például esküvői meghívót, ami mindkettőnk nevére szólt, ami azért azt jelzi, hogy nagyon nagy problémájuk nem lehet. Jankát pedig, amikor megjelent a családban, úgy fogadták el, mint az én gyerekemet.

A munkahelyed tudott róla, hogy szülő leszel, és ha tudott, mennyire támogatott?

A gyerekvállalásban?

Igen. Hiszen az azzal jár, hogy egy ideig otthon maradsz…

Én közalkalmazott vagyok, így kicsit szerencsésebb a helyzetem. Az igazgatónknak még akkor elmondtam, amikor megkaptam az alkalmasságomról szóló határozatot, hogy ez bármikor megtörténhet.

De ő mit tudott? Azt, hogy te egyedülállóként örökbe fogadsz, vagy azt is, hogy egy nővel élsz?

Nem, erről soha nem kérdezett, én pedig nem éreztem úgy, hogy erről beszélnünk kellene. Az elején az volt nehéz, hogy a barátkozás egészen addig, amíg az ember meg nem kapja a határozatot, úgy néz ki, mint a terhesség első tizenkét hete: bármikor megszakadhat.  És ez az igazgatónak elég nagy problémákat okozott, mert nem tudta, hogy rögtön felvegyen-e valakit helyettem. Azért túléltük valahogy. És persze onnantól, hogy hazamentünk, minden rendben volt. Egy évet gyesen töltöttem. Viszont közben véget ért a párkapcsolatom.

Az akkori párod mennyire tartotta meg a kapcsolatot Jankával?

Hát, épp most is ott van Janka.

Tehát közös gyerek volt?

Abszolút közös. Persze ez nehéz. Nekem is nehéz volt anyává válni. Kellett jó három hónap, amíg elkezdtem érezni, hogy tényleg anya vagyok, nem csak a gondjaimra van bízva egy gyerek, akit egyébként szeretek… Benne meg aztán ott volt a bűntudat, hogy ő épp akkor kilépett az életünkből, másrészt meg pont a fizikai távolság miatt ő lassabban haladt. De aztán apró lépésenként haladtak előre: eleinte csak ő jött, később Janka is elment hozzájuk, még később ott is aludt. És most úgy vagyunk, mint egy klasszikus elvált szülőpár: minden második hétvégén náluk van Janka.

Janka most óvodás?

Igen.

És hogyan választottál óvodát? Milyen a kapcsolatod az óvónőkkel?

Abban biztos voltam, hogy a munkahelyemhez közeli óvodát keresünk. Nem ott lakunk, ahol dolgozom, és attól tartottam, hogy ha az otthoni óvodába jár, és bármi baja lenne, belázasodna vagy ilyesmi, akkor nehezen jutnék érte haza napközben. Akkor még nem volt autóm, sőt jogosítványom sem. Szóval úgy voltam, hogy inkább reggel utazzunk kicsit többet, de öt-tíz perc alatt ott lehessek, ha valami baja van. Aztán egyszer se volt, hála istennek. Szóval az volt a fő szempont, hogy a munkahelyem közelében legyen.

Tudják, hogy örökbefogadott?

Tudják. De nem tudom, ma is elmondanám-e. Valószínűleg el, csak lehet, hogy máshogyan. Mert Janka megkésett beszédfejlődésű. Amikor óvodába ment, még nagyon nem beszélt, illetve nagyon nem érthetően. Én azért értettem, de mások nem. Arra gondoltam, hogy ha ezt elmondom nekik, meg azt is, hogy csecsemőotthonban élt, talán kicsit empatikusabbak, megértőbbek lesznek. De éppen hogy nem. Megkaptam mindent, hogy baj van az agyával, meg hogy nem csoda, hogy az XY-nal barátkozik, ő is visszamaradott egy kicsit… Szóval, ilyen szép dolgokat. De mostanra nyilván látják az óvónők is, hogy fejlődik, és semmi baj nincs az agyával.

De akkor azt általában nem tudják rólad, hogy meleg vagy?

Volt olyan kolléganőm, aki nekem szegezte a kérdést, hogy az apukával mi a helyzet, és olyan volt a szituáció, hogy neki elmondtam, hogy nincs apuka. Olyan volt a helyzet, olyan emberi volt, és elmondtam, hogy én egy nővel élek együtt. Szóval én ezt nem akarom nagyon durván titkolni, de nem is kell mindenkinek olyan sokat tudnia az életemről… Az óvónőkre is csak annyi tartozik, hogy rajtam kívül ki viheti el Jankát. Persze gondolom, majd fognak például családot rajzolni, és Janka mondja csak, amit akar.

Ő még elég kicsi, de nem tudom, fölmerült-e már esetleg, kérdezett-e arról, hogy másnak van apukája…

Felmerült. Valamelyik gyerek mondta neki, hogy neki nincs apukája, vagy arról kérdezte, hogy hol az apukája. Ezt megkérdezte tőlem, én pedig azt szoktam mondani, hogy neki is van nyilván apukája, vér szerinti apukája, de nem ismerjük őt. Persze őt a szülőanya téma jobban foglalkoztatja. Szóval az megnyugtatta, hogy akkor ez így oké, neki is van valaki valahol, de most nem ez a téma, hanem, hogy kinek volt a pocakjában, és amikor kijött a néninek a pocakjából, akkor mi történt.

Említetted még a beszélgetés elején, hogy voltak negatív tapasztalataid is ezen az úton. Mondasz erről egy pár részletet?

Alapvetően a legnegatívabb az a Tegyeszes nő volt, akiről már beszéltem.

Aki a külön interjúra behívott?

Igen. A pszichológussal is volt néhány kényelmetlen pillanat, de rajta láttam, hogy felismeri a saját korlátait, előítéleteit, és próbál ezek ellen küzdeni. És rajta nagyon lehetett érezni, hogy tényleg a gyerek érdekeit nézi. Hogy neki nem azért van baja a mi azonos nemű párkapcsolatunkkal, mert eleve baja van az azonos nemű párkapcsolatokkal, hanem az a kérdése, hogy az a jó, amit megkap tőlünk a gyerek, ellensúlyozni fogja-e azt a plusz terhet, amit még megkap az örökbefogadottsága mellé, hogy azonos nemű szülők nevelik. És végül arra jutott, hogy igen, de én ezt egy jogos kérdésnek éreztem. Elvileg a Tegyesz felajánlja, hogy akinek szüksége van pszichológusra, az igénybe veheti. És egyszer visszamentem hozzá valaminek a kapcsán… Mert Janka éjszakánként még bepisilt akkor, és ez nyugtalanított. És ez a beszélgetés nagyon rossz élmény volt.

A pszichológus reakciója?

Igen. Abból indult ki, hogy az a baj, hogy mi különváltunk, és leginkább azt szorgalmazta, hogy szakítsam meg a kapcsolatot Zsuzsával, a volt partneremmel. Azon gondolkodtam, hogy ha vérszerinti gyerekünk lenne, és az apáról lenne szó, ugyanezt mondta volna? Szerintem nem.

Mivel indokolta a javaslatát?

Abból indult ki, hogy Janka hospitalizálódott a csecsemőotthonban, ami szerintem nem így van. Nyilván rossz, hogy ha sírt, sokszor senki nem ment oda megvigasztalni, én ezt nem akarom lekicsinyíteni, de nem mutatta a hospitalizáció egyik tünetét sem. De innentől az volt a kiinduló hipotézis, hogy sérül a biztonságérzete, ha Zsuzsával időnként találkozik. Hiába mondtam el, hogy szívesen, minden probléma nélkül megy el vele. Megölel, megpuszil, és amikor mennek el, még visszanéz és integet, de közben meg látom, hogy már csacsog, mesél, és örömmel jön haza, és akkor otthon meséli az élményeit. Tehát ott is jól érzi magát. Ugyan szóba kerül, hogy én hol vagyok, mit csinálok, de teljesen normális mennyiségben. Nem jut az eszébe ötpercenként. Zsuzsát is meg szokta kérdezni egy, két, három naponta, hogy most mit csinál. És akkor mondom, hogy most dolgozik, alszik. Nagyon rossz volt, hogy azt éreztem, hogy kiindul valami alapfeltevésből, egy hipotézisből, és arra épít fel mindent. És hetekig tartó lelkiismeret-furdalásom volt, de közben azt is tudtam, hogy nem fogom tudni mondani sem Jankának, sem Zsuzsának, hogy innentől kezdve vége. És ha ez egy anya meg egy apa közt lett volna, akkor szerintem a pszichológus sem mond ilyet.

Ugye azt mondtad, hogy szoktatok találkozni más szivárványcsaládokkal is?

Időnként igen. Mostanában talán elindult valami. Eddig csak időnként szerveztünk egy-egy találkozót, de egyre erősebben érzem, hogy erre van igény. Múlt héten épp találkoztunk páran, játszóházaztunk, és még beszélgetni is tudtunk egy kicsit. Járunk örökbefogadó családos rendezvényekre is. És találkozunk barátokkal, meg Janka keresztszüleivel. Az jó volt, hogy szerettem volna, ha Janka meg van keresztelve, és tavaly meg is szerveztük. Azt éreztem, hogy nekem ez fontos.

Melyik egyház tagjai vagytok?

(Nevet.) Janka evangélikus lett. Azért, mert az egyik barátom evangélikus lelkész, és azt szerettem volna, ha ő kereszteli meg. Én katolikus vagyok… Jó volt, hogy ott voltunk, Zsuzsa is, meg a két keresztapuka, és ott volt a családunk is. Eljöttek, fontos volt nekik, jó volt.

Akkor a keresztapák is egy pár, jól értem?

Igen.

Milyen gyakran találkoztok velük?

Havonta, körülbelül.

Nekik is igényük volt rá, hogy legyen egy gyerek, akiről ha távolról is, de gondoskodhatnak?

Azt hiszem, igen. Valamikor még az elején, amikor a gyerekvállalás felmerült, azt gondoltam, hogy ezt az egy kört megfutom, megkérdezem, hogy nincs-e kedvük társzülőséget vállalni. És akkor nemet mondtak. Ennek persze sok oka volt. Mindenesetre amikor az merült fel, hogy esetleg keresztszülők lennének-e, ezt nagy örömmel vállalták.

Ha tanácsot adhatnál valakinek, aki még ennek az útnak az elején áll, mit mondanál neki, mire figyeljen, vagy mi az, amit te esetleg ma már máshogy csinálnál, vagy éppen úgy gondolod, hogy jól csináltad, és átadnád másoknak mint tapasztalatot?

Ez azért nehéz, mert nekem örökbefogadott gyerekem van, így a tapasztalataim, tanácsaim inkább az örökbefogadásra vonatkoznak. Azt hiszem, én sokkal kevésbé bíztam az emberek nyitottságában, mint amit aztán tapasztaltam. Elég sokat szorongtam olyan dolgok miatt, amik aztán nem bizonyultak igaznak. És nem azt mondom, hogy nem lesz még akár neki, akár nekünk rossz élményünk, mert lehet, hogy lesz, de sokkal több olyan ember van, akik képesek látni az embert. És ez így jó. Jó érzés, biztonságot ad.

És szülőként?

Azt gondolom, hogy minden gyerek, minden anya, és minden anya-gyerek kapcsolat egyedi. És lehet, hogy lehet adni kívülről ötleteket, meg tapasztalatokat, és ez segíthet kívülről rálátni dolgokra, de az egy külső nézőpont… Volt olyan, amikor mások véleménye vagy rosszallása miatt megtettem vagy nem tettem meg dolgokat, és aztán megbántam. Azt érzem, hogy jobban rá kell hagyatkoznom a saját ösztöneimre. Meg arra, hogy én vagyok a gyerekkel a legszorosabb viszonyban. Nekem az volt a legerőteljesebb, hogy tényleg nagyon erősen fizikailag rám volt kapcsolódva Janka. Három hónapig nem lehetett letenni. És azt éreztem, hogy ez így rendben van. Hogy egy csecsemő ezt csinálja, hogy az első hónapokban alig van letéve. És ez neki kimaradt, és szüksége van rá. Sokan mondták, hogy miért nem teszed le azt a gyereket, túl nagy ahhoz, hogy cipelgesd... És volt, hogy hamarabb letettem, vagy később vettem fel, mint ahogy egyébként éreztem, szerencsére nem túl sokszor, mert azért nem nagyon hagytam magam, de azért előfordult. Pedig annyira erősen bennem van fizikailag is ez az érzés, és amit ennyire erősen érzek, abban nem szabad engedni. A másik pedig, hogy én úgy vagyok az azonos nemű szülőséggel, vagy a férfi családtag hiányával, hogy azt érzem, hogy annyiféleképpen nőhet föl egy gyerek. És nem lehet azt mondani az egyikre vagy a másikra, hogy az nem jó. Nincs is kontroll csoport. Ezt nem lehet mérni. Nem lehet megnézni, hogy akkor ő most nőjön fel egy házaspárral, és nézzük meg, mennyivel lesz több vagy jobb. Nincs ilyen. Egyébként nem hiszek a véletlenekben, akár annak kapcsán, hogy az életem miért alakult így, akár azzal kapcsolatban, hogy Janka miért került hozzám, hozzánk. Szóval nyilván nem lehet visszamenni az időben, és akkor nem érezhettem volna nagyobb önfeledtséget vagy nagyobb bizalmat önmagamban, a világban, a kettőnk kapcsolatában, mint a mai tudásommal, de most úgy érzem, hogy mondhatta volna valaki.