Fanni és Iza története

Fanni (44) és Iza (46) nyolc éve él együtt, és örökbefogadás útján szeretnének gyermeket vállalni.

„Aznap bementem, és a kollégáim kérdezték, hogy „Fanni, mi van veled?” Látták, hogy nem vagyok jól. Egy órán keresztül beszélgettünk a többiekkel, és akkor úgy éreztem, hogy megnyugodtam. Elmondhattam az érzéseimet, és együttérzésre és vigaszra találtam. Meg is erősítettek azzal, hogy azt mondták: „nagyszerű emberek vagytok, és nektek lesz majd gyereketek”. Megvigasztalt a közösség, egy heteró közösség. Utána megint úgy éreztem, hogy szép a világ, és van benne helyem, van benne helyünk. És ezt mások látják. Igen, a pszichológus is ezt fejezte ki. Csak van egy rendszer, ami személytelenül, sztereotípiákra vagy nem is tudom, mire alapozva hoz egy döntést, kreál egy alkotmányt, és nem veszi figyelembe az embert. Egyáltalán nem veszi figyelembe az embert." 

Mennyi ideje éltek együtt?

Fanni: Lassan kilenc éve, hogy ismerjük egymást.

A gyerekvállalás gondolata mikor és hogyan merült fel bennetek?

Iza: Nehéz ezt megmondani, mert ez egy folyamat volt. Az önelfogadás is Fanni számára, és ahogy egyre közelebb került ehhez a kérdéshez… Sok fontos kérdés felvetődött a gyerekvállalással kapcsolatban, hogy mi az, amit be tudunk vállalni, és mi az, amit nem. Hogy donor legyen, vagy örökbefogadás… Ahogy mondtam, ez egy folyamat volt.

Hogyan tájékozódtatok a lehetőségekről?

Fanni: Amit erről megtaláltunk az interneten, azt elolvastuk. Főleg a Háttér anyagait. Akkor szembesültünk vele, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatban élő emberként Magyarországon tilos a mesterséges megtermékenyítés minden formájában való részvétel. Persze amikor megkötöttük, akkor még abban a stádiumban voltunk, hogy mi úgysem fogunk mesterséges megtermékenyítést vállalni. Először nem is így próbálkoztunk, hanem házilag, aztán, amikor így nem jött össze, láttuk, hogy nincs más lehetőség, mint az, hogy megszüntetjük a bejegyzett élettársi kapcsolatunkat, és úgy megyek el egy egészségügyi intézménybe. Hivatalosan egyedülállóként.

Tehát kezdetben vérszerinti gyerekre gondoltatok.

Fanni: Igen, de nem jártunk sikerrel. Megrendeltünk két szalma spermát tavaly, és az egyikkel még megcsinálták az inszeminációt, de nem sikerült, és mire jött volna a következő ciklus, közölték, hogy fel van függesztve az egész, hiába van itt a sperma, hiába a miénk, hiába áll benne a mi pénzünk, ahhoz már nem férhetünk hozzá. Kárpótlás nincs. Abba, hogy nem jártunk sikerrel, a korom is belejászhatott. Azért közben szálltak az évek, és negyven körül már kisebb az esély.

Az, hogy a próbálkozások miatt el kellett válnotok, lelkileg nem okozott problémát?

Iza: De igen, nagyon rossz volt. Amikor elmentünk a közjegyzőhöz, és ő nagyon együttérző volt, hogy mi most elválunk, nem is bírtam megállni, és mondtam, hogy ne haragudjon, de muszáj elmondanom, hogy nem azért válunk el, mert nem szeretjük egymást, hanem emiatt.

Ő mit szólt?

Iza: Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy emiatt föl kellett bontanunk a kapcsolatunkat. Hogy ezt tényleg személy szerint sajnálja.

Azt mondtátok, hogy a kapcsolatotokat fölvállaljátok az egész család előtt. Mindkettőtök családja elfogadó, befogadó?

Iza: Igen.

Fanni: Az én családom szeret minket és elfogad, ugyanakkor sajnos ott van a vallás mint folyamatos emlékeztető arra, hogy ez bűn… Mert az én családom jár gyülekezetbe. Ők azt mondják most, mint a pápa, hogy „ki vagyok én, hogy megítéljem”, nekik az a dolguk, hogy szeressenek, én adok majd számot magamról Istennek.

Mennyire ment a gyerekvállalási terveiteknek híre a családotokban?

Fanni: Ami a szüleinket illeti, mindkettőnknek csak az anyukája él már. Tudtak róla, hogy próbálkozunk, és hogy most örökbefogadásra készülünk.

Drukkolnak nektek?

Fanni: Igen, örülnének egy unokának.

Iza: Szoktunk róla beszélni. Miután Fanni csak egyéni örökbefogadóként jelentkezhetett, amire esélyünk van, az a két és három év közötti roma származású gyerek. Erről próbáltunk beszélni a családban, és amikor az utóbbi időkben anyukámmal találkoztam, és láttunk az utcán roma gyerekeket, mindig mondtam, hogy „szerintem aranyos, el tudnál képzelni egy ilyen unokát magadnak?”

Most hol tartotok?

Fanni: Jelentkeztünk örökbefogadó szülőnek. Túl vagyunk azon, hogy meghallgatott a pszichológus, túl vagyunk a családlátogatáson, most vagyunk a tanfolyam előtt. Együtt mentünk az ügyintézőhöz is, aki az alap logisztikát intézi, és aki a családlátogatásra is kijött, és a pszichológusnál is ketten voltunk Izával. Tehát tudják, hogy mi ketten akarjuk az örökbefogadást. Attól függetlenül, hogy a rendszerben én egyéni örökbefogadóként szerepelek, az anyagomban is benne van, hogy mi ketten akarjuk ezt a gyereket. Ez számomra nagyon fontos, függetlenül attól, hogy ők minek tekintenek, én házasnak tekintem magunkat. Tudom, hogy én egyedül nem lennék alkalmas erre, egyedül nem vállalnék gyereket, mert nagy kihívásnak tartom.

Tehát az örökbefogadás területén dolgozók tudnak a családotokról. Mondtak esetleg valamit a saját véleményükről? Támogatnak titeket vagy nem, mit lehet tudni erről?

Fanni: Érdekes volt a pszichológus hozzáállása az elején. Most már arra tippelünk, hogy talán hivatalból, de úgy éreztem, hogy előszőr elég negatívan és hidegen viselkedett velünk, illetve velem szemben. Aztán a második beszélgetés, amikor Izával együtt voltunk az interjún, nagyon kellemes csalódás volt. Akkor azt mondta a pszichológus, hogy jövőre már csak az év elejére tervezzünk nyaralást, mert ő azt gondolja, hogy év végére nekünk már lehet gyerekünk, de persze ne kövezzük meg, ha nem így lesz. Ez egy nagyon pozitív visszajelzés volt, hogy ő ezt így látta. Hogy valóban lát nekünk esélyt.

Iza: Aztán az ügyintéző hölgy is, ahogy szóba került ez a dolog, biztosított minket, hogy nem homofóbok… De azt is láttuk, hogy ez egy skizofrén helyzet nekik is. Hogy a papírokon egyedül szerepel Fanni, miközben tudják, hogy én is ott vagyok, és nyilván kíváncsiak is rám, hogy én ki vagyok, mert én is leszek a gyerekkel. De én valamilyen módon kívül esem a vizsgálatukon, azon kívül, hogy a pszichológus beszélgetett velem egy félórát. Szerintem ez nekik is nagyon rossz helyzet. De a jogszabályok miatt meg van kötve a kezük. Az egyik oldalról úgy kell kezelniük Fannit, mintha egyedülálló volna... És az örökbe fogadható gyerekeket elsősorban házaspároknak ajánlják ki, az egyedülállók hátrább sorolódnak, miközben lehet, illetve mi úgy érzékeltük, hogy a mi kapcsolatunkat harmonikusnak vették. Azt éreztük, hogy alkalmasnak találnak minket arra, hogy egy gyereknek otthont adjunk és felneveljük. És lehet, hogy ők nem sorolnának minket hátrébb, de kénytelenek.

Fanni: Ezt először nagyon nehéz volt hallani, szembesülni ezzel, amikor legelőször mentünk az ügyintézőhöz. Neki nyilván hivatalból ezt kellett mondania, mert amúgy éreztük, hogy szimpatizál velünk… Hogy akármit csinálunk, a házaspárok előnyben részesülnek, mi pedig nem házasodhatunk, tehát hátrébb sorolódunk. Ezt nagyon nehéz volt megélni. Soha nem voltam egyébként ilyen helyzetben. Nincs rám írva, hogy meleg vagyok. Tehát soha nem tapasztaltam ilyen diszkriminációt. És most szembesültem azzal, hogy valakik kimondják, hogy de: én hátrányos helyzetben vagyok, és bármit csinálunk, másoknak több joga lesz. És ez nem arról szól, hogy én mennyire vagyok alkalmas. Ez csupán egy jogi helyzetről szól: mi nem lehetünk házasok. Rettenetesen nehéz volt. Én utána sírtam, annyira nehéz volt feldolgozni, és olyan fokú igazságtalanságnak éreztem.

Van valami segítséged ezeknek a lelki terheknek az elhordozásában?

Fanni: Hát, megbeszélünk mindent. Meg azért is hálás vagyok, hogy a munkahelyemen a kollegáim tudják, hogy Iza, azaz egy nő a párom. Aznap, miután a TEGYESZ-nél jártunk, bementem, és a kollégáim kérdezték, hogy „Fanni, mi van veled?” Látták, hogy nem vagyok jól. És ahelyett, hogy dolgoztam volna, egy órán keresztül beszélgettünk a többiekkel, és akkor úgy éreztem, hogy megnyugodtam. Elmondhattam az érzéseimet, és együttérzésre és vigaszra találtam. Meg is erősítettek azzal, hogy azt mondták: „nagyszerű emberek vagytok, és nektek lesz majd gyereketek”. Megvigasztalt a közösség, egy heteró közösség. Utána megint úgy éreztem, hogy oké, szép a világ, és van benne helyem, van benne helyünk. És ezt mások látják. Igen, a pszichológus is ezt fejezte ki. Csak van egy rendszer, ami személytelenül, sztereotípiákra vagy nem is tudom, mire alapozva hoz egy döntést, kreál egy alkotmányt, és nem veszi figyelembe az embert. Egyáltalán nem veszi figyelembe az embert. Ezt a pszichológusnak is kifejtettem mélyebben, főleg, ami a vallási részét illeti. Mert az mindenhol előjön, mert számomra a hit nagyon fontos. Az Istenbe vetett hitem, úgy gondolom, a legmélyebb identitásom. Nem az az identitásom, hogy én meleg vagyok vagy leszbikus, vagy bárhogy definiálom, hanem az, hogy keresztény; és történetesen egy nő a párom, és nekem így kerek az egész, és ő az a társ, akit Isten mellém adott.

Mondtam a pszichológusnak, hogy az ebben a vicces, hogy esetleg egy keresztény nevelőszülő azért nem akarja nekünk örökbe adni a gyereket, mert ő keresztény értékeket vall. Megkérdeztem, hogy lehet-e ilyenkor találkozni vele, mert itt az lehet az érdekes, hogy ugyanazokat az értékeket vallom én is. Csak neki van mögötte egy szemüveg, egy sztereotípia, és fogalma sincs rólunk, fogalma sincs arról, hogy én milyen példát akarok adni annak a gyereknek. Van valamilyen elképzelése arról, hogy milyenek lehetnek a melegek, vagy nem is tudom, és azon túl kész, semmi. És lehetséges, hogy ő majd egyszer sokkal kevésbé tud számot adni mindarról, amit ő csinált – nem azért mondom ezt, mert én bűntelen vagyok, hanem egyszerűen ott van ez: „ne ítélj, hogy ne ítéltess”, és miközben egy ujjal mutatsz valakire, három ujjad mutat vissza rád. Megítélnek valamiért, amiről semmit sem tudnak, és aztán mi ott maradunk. Na, most eltértem a kérdéstől… Iza a racionálisabb kettőnk közül.

Akkor te könnyebben hordozod a lelki terheket?

Iza: Nem tudom, én bizakodó vagyok. Nem tudom, te mennyit láttál belőle ilyen rövid idő alatt, de szerintem Fanni személyisége olyan, hogy szinte bárki rábízná a gyerekét. Én bizakodó vagyok, hogy ez sikerülni fog minden nehézség ellenére.

Fanni: De persze nem tudjuk. Bennem legalábbis van félsz. És ha kapunk egy gyereket, akkor is jó kérdés, hogy mi lesz itt, ebben az országban, ezekkel a feltételekkel, és velünk mi lesz? Eljön-e az a pont, amikor azt mondjuk, hogy el kell innen mennünk? Ezt nem tudjuk biztosan, hogy nem lesz ilyen. Az a döbbenetes ebben, hogy igazából a volt keresztény közösségem tagjait leszámítva tőlünk soha nem fordultak el… Nem volt semmilyen negatív tapasztalatunk. Sőt, az emberek inkább meg szokták köszönni, hogy őszinték vagyunk. Mert lehetne másképp is. És mindig úgy éreztem, hogy ezt tisztelik: hogy én nem akarok másoknak hazudni, és akkor ők is úgy állnak hozzánk, hogy nincs is miről. Ezt így szeretnénk átadni. A pszichológusnak is szépen elmondtam, hogy ha vannak értékek, amiket át akarunk adni, akkor pont ezek azok: őszinteség, tisztesség, nyitottság.

Ismertek más azonos nemű párokat, akik gyereket nevelnek? Van erről tapasztalatotok, hogy konkrétan milyen helyzetekbe kerülnek a gyerekeik például az óvodában, iskolában?

Fanni: Ismerünk, de nem olyan közeli barátok vagy ismerősök…

Iza: Személyesen nem nagyon, vagy nem olyan mélyen, de egy Facebook-csoportban olvasunk a tapasztalataikról időnként.

Fanni: Inkább olyan barátaink vannak, akik maguk is most vannak örökbefogadás előtt, vagy éppen most született gyerekük, és még nem kerültek abba a helyzetbe, hogy közösségbe jár. Vagy ahol hiába leszbikus az anyuka, éppen egyedülálló, így neveli a gyerekét, és ez nem derül ki. De gondolom, több ilyen családot ismerünk majd, ha már mi is abban a helyzetben leszünk.

Iza: Éppen a héten beszélgettünk róla, azt hiszem. Láttuk megint, hogy valaki örökbefogadott egy kisgyereket, és szóba került, hogy ha majd nekünk is lesz gyerekünk, jó lenne ezekre a gyerekes találkozókra elmenni, mert szerintem a gyereknek is fontos, hogy ismerjen más gyerekeket, akik ugyanebben a helyzetben vannak, hogy azonos neműek a szüleik, hogy örökbefogadottak…

Volt már a tágabb családotokban örökbefogadás?

Fanni: Igen. Az egyik unokatestvérem egy kislányt és egy kisfiút fogadott örökbe.

Őket kezdettől fogva elfogadta a család?

Fanni: Igen. Beszélgettünk már arról, hogy nekik milyen volt ezt megélni. Főleg a lánnyal beszélgettünk, és jó volt hallani, hogy mi vagyunk a családja, az anyukája az anyukája, a nagymamája a nagymamája, és ez nem kérdés.

Iza: Reméljük, ilyen jól fog működni nálunk is.

Fanni: Biztos, hogy meg kell majd dolgozni vele, érte, átrágni dolgokat. De hát állunk elébe!

Az furcsa lehet, hogy egyéni örökbefogadóként kell jelentkezned, a pároddal…

Fanni: Igen. Pedig mi ketten, párként vállalunk gyereket! Pont itt van az, hogy nekem nagyon fontosak azok az értékek, amikre tanítottak, ahogy felnőttem! Amiket, azt gondolom, tanít a Biblia is. Ezek nem változtak, és nekem nehéz elfogadnom, nagy igazságtalanságnak élem meg azt, hogy azért, mert egy nővel az oldalamon vallom ezeket az értékeket, már semmi sem ugyanaz. Ha egy férfi lenne mellettem, akkor nyilván a környezetemben is ez lenne a példás házasság, a mindenki előtt tiszteletre méltó család és szándék, hogy gyereket akarunk. És az benne a durva, hogy ugyanaz az ember vagyok, az értékek is ugyanazok, amiket képviselek. Pusztán az a tény dönt, hogy milyen neme van annak, akivel élek. Tehát nem a „hogyan” a kérdés, hanem a „kivel”. Ez helyez minket egy olyan kategóriába, amivel nem tudok mit kezdeni. Pláne azért, mert az van bennem, az a legfontosabb számomra, hogy Istennek kell számot adnom. Ezért is volt olyan sok idő, amíg el tudtam magam fogadni. De amikor elfogadtam magam, onnantól az van bennem, hogy Isten nem azt fogja majd kérdezni tőlem, hogy kivel hanem azért kell majd számot adnom, hogy hogyan éltem vele: hogy mennyire volt boldog mellettem, hogy mennyire tudtuk egymást támogatni, hogy mennyire szerettük egymást, mennyire vigyáztunk egymásra, és hogy mennyire lehettünk egymás mellett azok, akiknek nekünk lenni kellett. És ha ez megvan, akkor onnantól kezdve ki és milyen jogon veszi azt a bátorságot, hogy a mi alkalmasságunkat vagy alkalmatlanságunkat megítélje?

Nekem a házasság szent dolognak számít, fontos dolognak. Úgy voltam vele, hogy ha ezt mondja a törvény, ha erre lehetőség van, akkor ezt meg is kell tenni. Ezért volt olyan kiábrándító azzal szembesülni, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat lehetőségével igazából becsaptak minket, ők ezt nem így tekintik, nem kezelnek minket házasokként. Elválni is sokkal könnyebb, hiszen gyerekünk sem lehet, és akkor azt kellett átértékelnem, hogy „aha, oké, igazából mikortól is van a házasság intézménye, a XIII. századtól?”, meg egyáltalán, mitől házasság a házasság, illetve mitől tekint Isten két embert összetartozónak? Ha mi Isten előtt összetartozónak tekintjük magunkat, akkor mi összetartozunk. Azzal együtt, hogy ez a ceremónia azért volt jó, mert azt a gyümölcsöt meghozta, hogy ott volt a családunk, ott voltak a barátaink, egy olyan szertartás történt, ami a közösségünk szempontból fontos. Hogy kijelentettük a számunkra fontos emberek előtt, hogy „te az enyém, én a tied, mi egy pár vagyunk”. És ez a családunk számára is fordulópont volt, úgy érzem. Onnantól ők is úgy tekintették, hogy mi egy pár vagyunk, nem?

Iza: De igen.

Fanni: Most mit nevetsz? Ez fontos volt.

Iza: Csak azt, hogy szerintem nem a házasságról szól ez az interjú…

Nem baj, dehogynem, arról is szól.

Fanni: Ez nagyon is fontos, mert a bejegyzett élettársi kapcsolatnak pont ez a buktatója, hogy szinte mindenben olyan, mint a házasság, csak ha tovább akartok lépni, hogy kell oda egy harmadik ember is, egy gyerkőc, akkor pont akadállyá válhat. A gyerekvállalás szempontjából ez is nehéz, hogy jogilag, ha én fogadom örökbe, Izát minden kötelezettség terheli, ami az eltartást illeti, de egyébként? Ha örökbefogadom, és a következő napon a fejemre esik egy tégla, akkor mi van? És szándékosan mondtam, hogy másnap esik a fejemre, amikor a gyerek még nem szokhatott hozzád annyira. Akkor visszaviszik? Vagy mi lesz? És nem tudom a választ.

Iza: Amikor az örökbefogadás lezajlik, onnantól kezdve tudsz végrendelkezni, gyámot nevezni halálod esetére. De ha addig történik valami, amíg nem végleges az örökbefogadás, hiába van már nálunk a gyerek, akkor szerintem elveszik, mert nekem semmi közöm hozzá.

Fanni: Hát ez az! Nem készülünk erre, csak ki vagyunk neki téve. És megint csak: nem azon az alapon, hogy alkalmasak vagyunk-e, alkalmas-e a kapcsolat; csak azon az alapon, hogy milyen neme van azoknak, akik ezt a kapcsolatot alkotják. Mintha ettől agyilag gellert kaptunk volna, és nem lennénk alkalmasak a gyermeknevelésre.

Láttok rá esélyt, hogy változzon valami Magyarországon a jogi szabályozásban?

Fanni: Nem, nem látok. Szerintem jogilag egyre borúsabb a helyzet.

Iza: De azért a társadalom változik, a fiatalok elfogadóbbak…

Fanni: A munkahelyemen is így van. És én még inkább próbálom vállalni, aki vagyok, hogy maga a cég is abba az irányba menjen. Mert a nagy cégeknek kell ezt támogatniuk, hogy befogadó és elfogadó és színes közeg lehessünk… Csak hát ki tudja. Az, hogy a politika mit enged meg és mit nem, mindenre rányomja a bélyegét. Mert amikor mindent gyűlölnek ebben az országban, mindegy, hogy van-e ésszerű alapja, akkor adott esetben gyűlölhetnek minket is. Meg a gyerekünket is. És nyilván az is más, hogy csak ketten vagyunk, vagy egy kisgyerek van ennek kitéve. Nem tudom, hogy ezzel majd hogyan fogunk megbirkózni, ha úgy adódik. De majd ha ott leszünk, akkor lesz erőnk. Az erő az mára szól, a mindennapi kenyér is mára kell.

Van még valami esetleg, amiről úgy gondoljátok, hogy fontos lenne elmondani?

Fanni: Köszönjük a lehetőséget! És még egy: azt akarom mondani, hogy ha nekünk nem is, de legalább a következő generációnak, reméljük, már nem lesz ilyen nehéz. Szóval abban jó lenne segíteni, hogy mások korábban merjék magukat elfogadni.