Janka (38) és Reni (34) együtt neveli Janka gimnazista nagyfiát és közösen vállalt gyermeküket. Ahogyan ők mondják, néha olyanok, mint egy nagy olasz család: szülők, rokonok, testvérek három oldalon, társapa... De úgy tűnik, sikerül megtalálniuk a legjobb megoldásokat.
Szerintem ott kezdjük, ahol egy kapcsolat is elkezdődik: megismerkedtetek, aztán együtt voltatok egy ideje, úgy döntöttetek, gyereket vállaltok. Én semmit nem tudok rólatok, „szűz füllel” hallgatom…
Janka: Hat éve vagyunk egy pár. Nekem a volt házasságomból van egy 15 éves nagyfiam. Reni is mindig vágyott gyerekre, ez nem is volt kérdés. Persze számára sokáig dilemmát jelentett, hogy marad-e ebben a kapcsolatban, vagy a társadalmi nyomás hatására inkább belemegy egy normál hetero házasságba, kapcsolatba a gyerek miatt. De erről inkább te beszélj…
Renáta: Igen, nekem ez sokáig nagy dilemma volt. Korábban volt kapcsolatom lánnyal, meg volt fiúval is. És nagyon fontos volt számomra, hogy legyen gyerekem. Korábban nem tudtam elképzelni, hogy ez egy nővel is megvalósulhat. Aztán telt, múlt az idő, mi eleve külföldön találkoztunk, éltünk Londonban, és láttuk, hogy ez működhet. Aztán utánanéztünk, hogy hogyan működik Magyarországon.
Hol néztetek utána?
Renáta: Az interneten. Blogokat, honlapokat találtunk… Nekem egy blog segített leginkább. Így kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy próbáljuk ezt meg itthon. Hazaköltöztünk, és akkortól élünk együtt.
Janka, a te fiad is veletek él?
Janka: Igen, most már igen. Annak idején az anyagi gondjaink miatt kényszerültem külföldön dolgozni, és addig őt a volt férjem és a szüleim nevelték. De amikor hazaköltöztünk, azonnal elindítottam a válást, és szerencsére a férjemmel mindenben meg tudtunk egyezni. Az egyértelmű volt, hogy Robit én nevelem.
És hogyan fogadta mindezt a családod?
Janka: Igazából jól. Nem úgy zajlott, hogy hazamentem, hogy sziasztok, leszbikus lettem… De nekem mindig nagyon jó volt a kapcsolatom a szüleimmel. És ugye amikor itthon voltam, egyfolytában Reniről beszéltem, és megkérdezték: te szerelmes vagy belé? Szóval ez egyértelmű volt számukra. És mondtam, hogy igen, erről van szó. Ők pedig azt mondták, hogy az a fontos, hogy neked jó legyen, meg a gyereknek jó legyen. Most is mindenben támogatnak, szeretik Renit és a közös gyerekünket is.
És a fiad hogyan élte ezt meg?
Janka: Neki egy ideig nehéz volt. Kiskamasz volt, előtte egy időre elmentem, és persze azt hitte, hogy ha én hazaköltözöm, újra együtt lesz a család. Ezzel meg kellett küzdenie. És azzal is, hogy elköltöztünk, kisvárosból nagyvárosba, hogy iskolát kellett váltania, hogy új párom van… Nem volt könnyű. De szerintem a lehetőségekhez képest ez is nagyon jól sikerült nekünk.
Az édesapjával hogyan tartja most a kapcsolatot?
Janka: Minden héten beszélnek telefonon, és a hosszabb szünetben elutazik hozzá. És imádja a testvérét, nagyon jó a kapcsolata Renivel is. Persze kamasz, ilyenkor minden gyereknek sokszor cikik a szülei, így nem erőltetjük rá, hogy bárkinek is mondja, hogy mi egy nőpár vagyunk. De épp a múlt héten volt egy családi nap a gimnáziumban, és az osztályfőnökének elmondtam, hogy mi a mi családi helyzetünk. Persze előtte megbeszéltem ezt Robival is, és ő mondta, hogy rendben van. Azt gondoltam, hogy jobb, ha tudja az osztályfőnök, mert előkerülhet ez a téma, és jó, ha tudja, hogy Robi mit érezhet. Hogy ő nem csak szimplán elvált szülők gyermeke, hanem még ez is hozzájön.
És hogy fogadta ezt az osztályfőnök?
Janka: Megköszönte a bizalmat. Szerencsére ez egy jó iskola, elfogadók a tanárok. Azt mondta az osztályfőnök, hogy ő ott lesz háttérnek, ha ez felmerülne. Aztán fel is merült, mindjárt az első héten. Be kellett mutatkozniuk, és az egyik osztálytárs hozzátette, hogy ő heteroszexuális. Ebből aztán vita lett, hogy ez fontos-e, és kinek mi a véleménye. Ekkor is mondta Robi, hogy elég elfogadó volt az osztály. Bízom benne, hogy előbb-utóbb olyan barátai lesznek, hogy fel fogja vállalni a családját. Most csak annyit mond, hogy a szülei elváltak, mindkettőjüknek van élettársa, és van egy kishúga…
Van olyan, hogy barátok jönnek hozzá?
Janka: Még nem volt, de még csak most kezdte a gimnáziumot.
Szóval hárman összeköltöztetek. Mikor jött a gondolat, hogy négyen legyetek?
Janka: Amint hazaköltöztünk, Reni elkezdett utánajárni, hogy az azonos nemű párok milyen úton-módon tudnak gyereket vállalni.
Renáta: Nagyon sokat beszéltünk erről. Abban biztos voltam, hogy én akarok gyereket szülni. Sokat gondolkodtunk, hogy anonim donorral legyen, vagy a társszülőséget válasszuk egy apával. Végül úgy döntöttünk, hogy azt szeretnénk, ha lenne apa, aki részt is vesz az életében. És akkor elkezdtük a keresést.
Hol kerestétek a megfelelő jelöltet?
Renáta: Főleg az interneten. Fórumokat néztünk, hirdetéseket adtunk fel, és persze ismerősökkel is beszéltünk róla, személyesen. Végül így találtuk meg.
Janka: Igen, mert először anonim donoros történeteket olvastunk, a blogban is, amit Reni talált. Aztán találkoztunk olyan nőkkel, akiknél a társszülőség működött, és olvastunk erről egy könyvet is, amit egy apa írt. Végül így döntöttünk, és egy ismerősön keresztül ismertük meg az apát, Danit.
Milyen érvek szóltak mellette?
Renáta: Főleg a szimpátia. Találkoztunk, beszélgettünk vele, és nagyjából eldőlt, hogy ő lesz az. De találkozgattunk még utána is, elmentünk együtt korcsolyázni, kirándulni, ide-oda, és végül belevágtunk.
Házilag vagy orvosi segítséggel?
Renáta: Házilag. Janka ugye jártas az egészségügyben…
És mennyi idő alatt sikerült?
Renáta: Hamar, rögtön az első ciklusban.
Mik voltak azok a dolgok, amik fontosak voltak, amiket esetleg előre kikötöttetek, amikor egymást választottátok szülőnek? Voltak ilyenek?
Renáta: Voltak, persze. De azt le kell szögezni, hogy teljesen más aztán a valóság, mint amit mi akkor elképzeltük, hogy milyen lesz. Megbeszéltük, hogy mindenképp szeretnénk, hogy részt vegyen a gyerek életében. Ő azt szerette volna, ha fele-fele arányban lett volna nála és nálunk Mira, de ezt a valóságban nehéz lett volna kivitelezni. Főleg, hogy én otthon vagyok vele gyesen, ő meg dolgozik. Eldöntöttük azt is, hogy az ő nevét fogja viselni. Apasági nyilatkozatot is tett.
Gyerektartásról beszéltetek?
Anyagiakról nem nagyon beszéltünk. Akkor még ez nem tűnt annyira fontosnak, most már azért inkább. Arról beszéltünk, hogy ő is hozzájárul majd a költségekhez, de nem szabtuk meg, hogy ez mennyit jelent havonta.
Dani szülei is mindenről tudnak?
Renáta: Igen. Hamar megismerkedtünk az édesanyjával. És persze nagyon szerettek volna már unokát…
Janka: Mert az is hozzátartozik, hogy Dani is meleg.
Igen, ezt gondoltam, illetve, nem tudom, miért gondoltam, de gondoltam.
Janka: Igazából mi csak meleg apukában gondolkodtunk.
És akkor jött a baba… A szülésnél ki volt jelen?
Renáta: Mind a ketten. Janka és Dani is. De előtte az ultrahangra is mindig valaki jött: Dani is, vagy a szülei… Olyanok voltunk, mint egy nagy olasz család.
A kórházi személyzet mit tudott? Az orvosod, vagy a szülésznő?
Renáta: Az orvossal nem beszélgettünk sokat, de szerintem tudta. A szülésznő közvetlenebb volt, neki elmondtuk, amikor a szülőszoba-bejárásra mentünk, hogy ez a felállás, ezért szeretnénk, ha a szülésnél bent lenne Janka és Dani is. És mondta, hogy persze, simán. Jó buli volt a szülés egyébként. Hosszú volt, hosszú vajúdással, de jó hangulatban telt.
És a védőnő?
Renáta: Neki a legelső alkalommal elmondtam, amikor elmentem a terhes-tanácsadásra. Már csak azért is, mert így is, úgy is kiderülne.
Hát igen, ő elég hosszan kíséri a családokat.
Renáta: Igen, hosszan, többször el is jön. Ő is jól fogadta. Igaz, zavarban volt, de én is, talán ezért volt ő is zavarban. Persze mindig feljönnek ezek a kérdések, hogy akkor hogy lett a gyerek…
Kíváncsiskodott?
Renáta: Nem igazán, ő inkább tartózkodó. Jól kezelte az egészet. A gyerekorvos pedig Robinak is a gyerekorvosa, így Jankát már ismerte. Amikor hazahoztuk Mirát a kórházból, ő egyből kijött hozzánk, és látta, hogy ők is ott vannak, illetve volt úgy, hogy én vittem Robit orvoshoz, amikor beteg volt, úgyhogy szerintem összerakta ő is. Az a tapasztalatunk, hogy az embereknek, szomszédoknak például egyszer csak leesik, hogy ez így van, és nem is kérdeznek semmit. Egyszerűen csak tudomásul veszik.
És a munkahelyeteken tudják, hogy egy pár vagytok?
Janka: Én az egészségügyben dolgozom, és most nem tudják a munkahelyemen. Valahogy úgy alakult, hogy a kollégáimnak és a főnökeimnek sem mondtam el. Persze ha valaki megnézni a Facebook-profilomat, biztosan látja… Láthatnak rólunk együtt képeket. De nem kérdezik.
És akkor hogyan kommunikálod, hogy jött egy csecsemő hozzátok? Ha esetleg otthon kell maradnod a gyerekekkel, vagy hogy lett egy friss gyerekágyas otthon?
Janka: Azt mondom, hogy a barátnőm, meg Mira. Ezt mindenki tudja, hogy van a barátnőm meg Mira. Hogy aztán mit gondolnak…
Renáta: Vagy tudják, vagy azt gondolják, hogy nagyon közeli barátnők vagyunk.
Janka: A Facebookon láthatják, hogy mindig ott vagyunk négyen, két nő és a gyerekek. De nem ültünk le megbeszélni, hogy ez hogy van.
A szüléskor te vettél ki szabadságot, hogy egy kicsit otthon tudj lenni?
Janka: Igen. Mondtam, hogy a barátnőm szül, és segítek neki. De senki nem kérdezett semmit. Ha megkérdezik, nem tagadom le. De egyébként nem érzem magam nagyon jól a munkahelyemen, azon gondolkodom, hogy váltok.
És a te munkahelyeden tudják, Reni?
Renáta: Nem. Amikor elkezdtem ott dolgozni, az egyszerűség kedvéért nem mondtam, de amikor majd visszatérek, tiszta vizet öntök a pohárba.
Olyan nem volt, hogy kijöttek a munkatársak meglátogatni? Babakelengyével vagy ilyesmi?
Renáta: Nem. Annyira nem szoros a kapcsolatunk. A legfontosabb emberek, akik hozzánk közel állnak, a család, a barátok, ők mind tudják.
Ha jól értem, akkor a családotok minden oldalról elfogadó, támogató.
Renáta: Most már igen. De nem volt mindig így. Csúnya időkön mentünk keresztül…
Beszélsz erről? Kinek a részéről nem volt így?
Renáta: Igen. Én elég sokszor mentem külföldre, talán épp azért, mert akkor még nem akartam elfogadni, hogy leszbikus vagyok. A családom sem tudta. Volt előtte is kapcsolatom lánnyal, de nem tudták. Mert az egyetemen volt, már nem laktam otthon. És aztán ez így egyszerre zúdult a nyakukba. Amikor hazajöttünk együtt Jankával, akkor mondtam el nekik. És akkor hirtelen már össze is költöztünk. Ők ezt nagyon rosszul fogadták. Nagyon nem akarták elfogadni sem Jankát, sem az egész helyzetet.
Elutasítás volt bennük, vagy inkább félelem, hogy akkor most mi lesz?
Renáta: Szerintem inkább félelem. Hogy akkor ők mit mondjanak a munkahelyükön…
Mert őket is ez alapján fogják megítélni?
Renáta: Igen, ők ezt kudarcként élték meg. Édesanyám pedagógus, és azzal jött, akkor ő hogy fog a szülők szemébe nézni, ha a saját gyereke leszbikus, mert mi lesz azokkal, akiket az ő kezébe adnak. Elég sok idő telt el így.
Janka: Talán Mira kezdte ezt enyhíteni.
Amikor kiderült, hogy babát vársz, akkor mennyi idő után mondtad el neki?
Renáta: Elmondtam az elején, de még akkor is volt a veszekedés, amikor terhes voltam.
Janka: Igen, nem is kevés. Aggódtam is emiatt. De aztán minden megváltozott, amikor Mira megszületett.
Renáta: Ő az első unokájuk.
Anyukád jött segíteni, amikor otthon voltál „friss anyukaként”?
Jött…
És anyósként veled milyen volt, Janka?
Janka: Hát, ez kegyetlen volt. Igazából nem támadt rám szemtől szembe, Renit osztotta… Arra emlékszem, hogy amikor már összeköltöztünk, Karácsonykor azt mondta, hogy Reni menjen haza, mert ők úgy a család. És Reni mondta, hogy nem, mert mi így vagyunk egy család. Aztán hazament 25-én, de ugye én nem mehettem. És akkor el is döntötte, hogy többet így nem megy haza. Vagy együtt megyünk, vagy sehogy. Ez még Mira születése előtt volt. Vagy azt mondta, hogy ők jönnének hozzá, de én ne legyek otthon. És akkor mondta Reni, hogy erről szó nem lehet, hogy akkor én menjek el otthonról. Igazából minden szegény Renin csapódott le. Velem nem harcoltak… Csak tudod, amikor idejöttek, ott volt az a feszültség, hogy próbáltak nem észrevenni, te meg próbáld ezt nem felvenni. Nem volt egyszerű. De az apósom és Reni többi rokona kedves volt. A testvérei is. Viszont Mira már két éves, és most már olyan a kapcsolatunk, mint egy normális anyós-kapcsolat. Jön, puszit ad, múlt karácsonykor is sütöttünk, főztünk... Mindenben segítek, szóval szerintem most már jó a kapcsolatunk.
Renáta: Szerintem a kezdeti ijedtség most már elmúlt, és anyám is el tud számolni ezzel, hogy van egy unokája. Rendben van a gyereke.
És például Karácsonykor mind a két gyereknek vesz ajándékot?
Igen.
Tehát akkor ez most már elfogadja, hogy itt van egy család, és van benne két gyerek, és ő a nagyszülő.
Renáta: Igen
Janka: Persze azért Robit nem tekintik a saját unokájuknak, de szeretik.
És hogy volt Danival? Megszületett Mira, és ő mint apuka hogy volt ebben a térben?
Renáta: Megszületett Mira, és akkor nagy felfordulás volt… Felbolydult minden. Sok feszültség volt. Mert ő szeretett volna egyből mindenhol ott lenni, szeretett volna ott aludni nálunk, hogy ott legyen mindig a baba körül. De nekünk elég kicsi volt a lakásunk, és egyébként is, nem tudom, nyugalmat szerettem volna.
Igen, ezt megértem…
Janka: Kipukkant a rózsaszín lufi. Ránk zúdult a valóság, és nem egészen olyan volt, mint ahogy korábban elképzeltük. Már eleve a szülésnél is voltak olyan részek, hogy megbeszéltük, hogy bent lehet, de nem áll oda és nézi telibe…
Renáta: Nekem az nagyon rosszulesett.
Janka: Ő is az egészségügyben dolgozik, de ugye Reni megkérte, hogy diszkrétebben legyen jelen. Erre ő telibe asszisztált az orvosnak. Ez rossz volt. Afféle kirakat-apuka akart lenni. Én vittem be a bébiholmit a kórházba, ő meg kisétál, hogy ő az apa… Egy évig nem volt annyira jó a kapcsolatunk.
És hogyan tudtátok áthidalni, amikor ilyen feszültség volt?
Renáta: Voltak nagy vitáink. Volt, hogy nem is jött egy-két hétig. De aztán meglátogatta Mirát. Amikor nagyon kicsi volt, még nem is nagyon tudott mit kezdeni vele. De aztán valahogy átvészeltük ezt az időszakot, és egyre könnyebb lett a dolog, ahogy nagyobb lett Mira. Akkor már olyan is volt, hogy ő eljött értünk, Miráért és értem, és elmentünk hozzá. Mert valamiért neki az az igazi, hogy ott vagyunk nála, az ő lakásában.
Hát persze, neki az az otthona, a gyerekét szeretné az otthonában látni.
Renáta: Igen. Sokszor elmentünk Mirával, és olyankor eljöttek a szülei is. Aztán volt olyan is, hogy én pár órára eltűntem, elmentem futni, olvasgatni, hogy hadd legyenek egyedül. És aztán, amikor Mira már nem szopott, volt olyan is, hogy csak ő elvitte egy-két órára. Most nyáron pedig már egy hétre is elvitte. Persze vannak most is konfliktusok…
Minek kapcsán vannak nézeteltérések?
Renáta: Például az időbeosztással kapcsolatban, hogy hét közben vagy hétvégén vigye el…
Akkor nincs egy állandó megállapodás?
Renáta: Nincs még egy ilyen rendszer. Valamennyire azért kiszámítható, de mégsem rendszeres. Egyrészt főállásban dolgozik, másrészt tanul is még egy egyetemen, így nincs túl sok ideje. Amikor ráér, akkor viszont szeretné, ha vele lenne Mira, de mi is szeretnénk, ha itt lenne hétvégén, mert Janka is csak akkor tud vele lenni. Adódnak viták. De ha elkezdődik majd Mirának is a rendszeres élete, akkor úgyis kialakul majd egy rendszer.
Janka: De arról már most is beszéltünk, hogy Reni eddig itthon volt vele, és így elvihette hétköznap is, de most már, hogy Reni is dolgozik, Mira pedig bölcsibe megy, valószínűleg lesznek ezek a váltott hétvégék, hogy egyik hétvégén nála, másikon nálunk. Persze hétközben is eljöhet, tölthet vele időt. Mira nagyon szereti őt és a családját is.
Akkor most jönnek majd az intézmények. Ezzel kapcsolatban mi a tervetek, mit mondotok, ki az, aki érte mehet?
Renáta: Az, hogy elmondjuk vagy sem, valószínűleg a nevelőkkel való viszonyunkon múlik majd. Igazából nem titok, és persze ha majd beszél, úgyis elmondja, hogy mi a helyzet. Azt beszéltük meg Jankával, hogy nem akarunk hazudni, a gyerekek miatt sem. Robi persze már nagy, ő saját maga dönti el, hogy el akarja mondani vagy sem.
Janka: Meg ugye ő nem ebbe a szituációba született bele. De Mirának ez a természetes, mi vagyunk a családja. Nem hazudhatunk, mert akkor azt a tudatot keltenénk benne, hogy ez valami rossz dolog. Úgyhogy egyáltalán nem fogunk erről hazudni. Persze én is mehetek érte, meg Reni is, Dani is, akár Robi is. Ha valaki erre rákérdez, mert valószínű, hogy elém is úgy fog kirohanni, hogy anya, mert így hív, akkor el fogjuk mondani. De nem úgy megyünk oda, hogy rá van tetoválva a homlokunkra, hogy egy pár vagyunk. Vagyis ahogy adja majd magát. De nem fogjuk letagadni.
Ha találkoznátok egy olyan párral, akik még előtte állnak a családalapításnak, és gyerekben gondolkodnak, mit mondanátok nekik, mire figyeljenek? Milyen tanácsot adnátok? Ti már sokmindenen túl vagytok, teli vagytok tapasztalatokkal...
Janka: Hát, szerintem azt, hogy ha társszülőségben gondolkodnak, azt nagyon gondolják át, tényleg… Mert az apa nekünk mégis egy idegen ember. És hozzá kell alkalmazkodni, ami nem könnyű, még ha az első alkalmakkor szimpatikus is. Tényleg egy életközösséget vállalsz vele. Ezt nagyon át kell gondolni, hogy akarsz-e valakihez alkalmazkodni, és akarsz-e a családtagja lenni…
Renáta: Sőt, nem is csak neki, mert most ugye nincsen párja, de ha lesz, akkor arra is kell gondolni, hogy lehet, hogy ő fog vigyázni a gyerekedre, meg az ő családja. Mi azért választottuk ezt, mert azt gondoljuk, hogy hosszú távon Mirának jobb lesz így. Hogy van apja, és ismeri és szereti.
Janka: Én konkrét tanácsot nem tudnék adni, hogy ezt biztosan ne, vagy azt biztosan igen, mert mindennek megvannak az előnyei és hátrányai is. Nem tudom, hogy lehetne ezt jobban végiggondolni előre.
Van, amit másként csinálnátok most?
Janka: Szerintem nem tudjuk egyértelműen azt mondani, hogy igen. Ugye néha azt éreztük, főleg az első évben, amikor eltünedezett Dani, hogy milyen kár, hogy az ő nevén van. Lehet, hogy ha ez nem lett volna így, azt mondtuk volna neki, hogy szevasz.
Renáta: Igen, mert volt egy ilyen időszak, amikor azt éreztük, hogy nem sok kellene ahhoz, hogy eltűnjön. Azt éreztük, mintha azt akarná, hogy elküldjük. De aztán nem engedtük.
Janka: Úgy voltunk vele, hogy ha ez most már így van, akkor legyen ott és kész. Nem tudjuk, mi lett volna jobb. Annak is megvan az előnye, ha anonim donoros, mert akkor csak a miénk. De így meg jó, hogy van apja, és nem úgy indul az élete, hogy valami nincs neki. Szóval ez nehéz kérdés.
Amikor összejártok más családokkal, kik azok a családok, barátok, akikkel találkoztok? Mennyire jellemző, hogy összejártok?
Janka: Kifejezetten keressük az azonos nemű szülők társaságát. Rendszeresen járunk találkozókra, hogy Mira lásson ilyen családokat. És eleve ott szoktunk tapasztalatokat cserélni, hogy te ezt elmondtad az óvónéninek, vagy nem… De egyébként a barátaink legfőképp heterók.
Van valami még szerintetek, ami ide tartozik, és én elfelejtettem megkérdezni, de szerintetek fontos, akár üzenetként azoknak, akik még a gyerekvállalás előtt állnak?
Szerintem az, hogy nyugodtan merjenek belevágni, mert nincsenek egyedül. Ez segített nekünk is, hogy ez működik Magyarországon. És szerencsére nem találkoztunk még diszkriminációval.
Igen, ezt akartam még kérdezni, hogy van-e diszkriminációs élményetek, akár csak a legenyhébb is?
Janka: Értetlenkedéssel találkoztunk már, de a legtöbben nagyon is jól fogadják. Az ingatlanközvetítő, az ügyvéd, akivel nemrég találkoztunk… Teljesen pozitívak voltak.
Renáta: Nem tudom, mi lenne, ha egyszer egy olyan emberrel találkoznánk, akik az ilyen cikkek alatt kommentelnek, hogy betegek vagytok, meg ne szaporodjatok. Hogy ha egy ilyen emberrel találkoznánk, akkor is azt mondaná, hogy betegek vagyunk? Szóval, nem tudom, hol vannak a homofóbok. Vagy csak a kommentekben vannak?
Lehet, hogy a homofóbia addig tart, amíg nincs személyes élmény?
Janka: Valószínű. Én korábban két munkahelyemen is elmondtam, de minden csoda három napig tart, rájöttek, hogy ennek is földig ér a lába, hát jó, így néz ki egy buzi.
2016. október