József, aki párjával él, egy nőpárral, társszülőként vállalt gyermeket.
Oda kellene visszautazni az időben, amikor jött a gondolat, hogy szeretnél szülővé válni. Azt tudom rólad, hogy van egy egyéves kislányod.
Azt régóta tudtam, hogy valamikor majd szeretnék gyereket. Hét-nyolc éve kezdtem ezzel komolyabban foglalkozni. El is kezdtem akkoriban körülnézni internetes fórumokon, találkoztam is egy leszbikus párral. Otthon Michalnak még nem mondtam el, azt gondoltam, majd akkor, ha úgy látom, hogy menni fog.
Tehát párkapcsolatban éltél…
Igen, 11 éve élünk együtt. Michal lengyel, de beszél magyarul. Igazából csak én mondtam, hogy gyereket szeretnék, ő tíz évvel fiatalabb is nálam. Szóval beszéltem egy párral, de nagyon zavart, ahogy ismeretlenül elkezdtek méregetni, hogy én jó vagyok vagy nem, így ezt elejtettem, többet nem találkoztunk.
Hogyan gondoltad végig, milyen lehetőségeid vannak a gyerekvállalásra?
Hát sok más lehetőség nincs. Michallal eljártunk egy szivárványcsaládoknak vagy róluk szóló beszélgetéssorozatra. Így csöppent bele ő is, elkezdte őt is érdekelni a gyerekvállalás. Örökbefogadni nem szerettem volna. Én eléggé sikertelen örökbefogadásokat láttam. Ráadásul ugye csak egyedül fogadhattam volna örökbe, és ha velem bármi történik, akkor Michaltól elveszik a gyereket. Ráadásul nem is magyar, ami még nehezebb, mert nyilván akkor visszamenne Varsóba... Nem akartam egy gyereket ilyen bizonytalanságnak kitenni. Szóval ezt elvetettem. És akkor volt ugye az, hogy legyen vérszerinti gyerek… Találtam is egy egyedülálló nőt, egy közös ismerősünk hozott össze minket. Ő jogász volt egyébként. Sok közös ismerősünk volt. Vagy két évig tervezgettünk, aztán belevágtunk, házi technikával, de mindig sikertelen volt.
Hányszor próbálkoztatok?
Nyolcszor, tízszer. Sok volt. Felmerült, hogy menjünk lombikozni, de leállások is voltak, mert kiderült, hogy nem jó a cukorszintje, életmódváltásra volt szüksége. Aztán egyszer csak közölte, hogy ő visszalép. Most éppen külföldön van. Ez nagy sérülés volt nekem.
Aztán találkoztam egy nagyon régi ismerősömmel, akit húsz éve ismerek, és ő mondta, hogy nagyon szeretne gyereket. Egy nővel él együtt, a párjának akkor már volt gyereke, és azt mondta, ő is szeretne. Azt hiszem, fejest ugrottunk bele. Orvoshoz mentünk, és nagyon gyorsan sikerült, összejött a lányunk. Ott voltam én is a születésekor.
A kórházban mennyire volt egyértelmű, hogy ki kicsoda? Nem tudom, az ő párja mennyire vett részt…
A vajúdószobában hárman voltunk felnőttek végig. Az elég abszurd helyzet volt. De senki nem foglalkozott vele. Azt tudni kell, hogy ők rejtőzködnek. A világ meg a többségi információkkal dolgozik, ha nem teszed eléjük azt, hogy ez nem így van, akkor ők a saját képüket hozzák…
Amikor elindítottátok ezt a folyamatot, mik voltak azok a számotokra fontos kérdések, amiket előzetesen tisztáztatok?
Hát, kevés ilyen volt. És amit megbeszéltünk, az sem úgy lett.
De vissza tudsz emlékezni, hogy neked mi volt fontos?
Én nagyon szeretnék a gyerekkel minél többet lenni, ez fontos volt. Azt hiszem, Judit (így hívják az anyát) mindenre azt mondta, hogy úgy lesz, ahogy gondolom. Nem azért, mert be akart csapni, csak azt akarta, hogy minden gyorsan menjen, mert 41 éves volt, amikor ezt elkezdtük. Én meg persze mindent elhittem.
Ugye volt már egy egy minta az idősebb gyerekükkel, aki szerintem testvér, de ők úgy definiálják, hogy a két gyerek nem testvér. Ezzel rengeteg gond van. Együtt élnek négyen, de azt mondják, hogy ők nem egy család… De az elején én ezt még nem tudtam. Azt sem, hogy alig néhány ember tudja, hogy ők együtt élnek.
Az anyakönyvébe bejegyeztek téged apaként?
Igen. Ez is fontos volt nekem. És ha semmi más, legalább a jog legyen ott az ember mögött. Hogy senki ne mondhassa nekem azt öt év múlva, hogy te itt se vagy, és akkor el kelljen kezdenem harcolni.
Gyerektartásban megegyeztetek?
Megegyeztünk. Az volt, hogy ne adjak, mert az idősebb gyerek apja sem ad. Én viszont azt mondtam, hogy ezt nem akarom. Ugye ő eléggé ki is van tolva a gyereknevelésből meg mindenből. A két nő elég jól keres, menedzserek, nekik annyira nem számít a pénz. Úgyhogy abban maradtunk, hogy én átutalok havi ötvenezer forintot, és vásárolok egy csomó mindent ezen kívül is. Ruhákat, és nálunk is van sok minden, de azt nem is számítom bele. Amikor megyek, akkor is mindig viszek valamit Nórinak. Meg, hát ez vicces, egy régi autónk volt, egy tízéves autónk, és Judit kikövetelte, hogy vegyünk újat, a biztonság miatt. Úgyhogy végül is rengeteg pénzt beruháztunk. Ez tényleg vicces. Ugye mi a VIII. kerületben lakunk, amit én szeretek, ők meg zöldövezetben, nagy családi házban, kerttel, úszómedencével. Nekik az a paradicsom, nekem meg a Mátyás tér és környéke.
Nóri születése után mi történt?
Hazavitték. És aztán kezdődött az, hogy én minél többet mentem volna, azt éreztem, hogy minden nap, ők meg kiakadtak, hogy ez így nem jó. Ráadásul Michal is jött velem. Én tudtam, hogy ha lesz gyerek, akkor Michal sokkal jobban fog kötődni hozzá, mint amíg ez csak egy fantázia. Küszködtünk az első hetekben, hónapokban. Úgy éreztem, hogy nekem be kellene valahogy vezetnem a gyereket az életembe, de Judit megtiltotta, hogy lefényképezzem. Rémes vitáink voltak erről. Mert egy anya tudja, mi jó a gyerekének. Tudtam, hogy ez egy vesztes dolog… És akkor az ismerőseim mind kérdeztek, hogy jó, van gyerek, de hol? Nagyjából Nóri három hónapos korára rendeződött a dolog. Abban maradtunk, hogy hetente háromszor mehetünk. És akkor még az is volt, hogy megismerkedtem Ferivel, aki a kisfiú apja. Nem ismertem korábban, ott találkoztunk náluk. Én meg felhívtam, bár tudtam, hogy ez nagyon ciki, mert belekavarok valamibe, de hát rettentően kíváncsi voltam, hogy milyen volt neki. Ő pedig elmondta, hogy egy rémálom volt, szó szerint elüldözték, és nem ment egy idő után. Erre mondták azt, hogy vele nagyon jó a kapcsolat. Többet nem is kérdeztem, mert nem akartam azt mondani, hogy Judit, figyelj, két történet van… Arra mindenesetre jó volt, hogy tudatosítottam: én ezt nem rontom el ennyire. Szóval a heti három alkalomnál maradtunk.
De egészen idén nyárig Nóri egyszer volt nálunk összesen egy év alatt. Én meg akkor azt mondtam, hogy ezt így nem lehet. Léptem egy nagyot, beszéltem egy ügyvéddel, hogy ez hogy van, hogy ha elmegyek a gyámügyre, akkor mi lesz. Persze hónapokkal előtte mondtam Juditnak, hogy üljünk le négyen, beszéljük meg, mert ez így nem oké. Két hónapig nem tudtuk ezt megszervezni, mert soha nem értek rá. Szerintem ők is beszéltek egy ügyvéddel, mert aztán nagyjából azt ajánlották fel, amit nekem is mondott az ügyvéd, akit megkérdeztem. Azóta hetente egyszer nálunk van Nóri. Két-három órát, nem többet. És külső programon is vagyunk együtt, Judit, Nóri és én, ez neki fontos, hogy a külvilágnak felmutassunk egy ilyen „hagyományos családot”.
Az a beszélgetés Judittal és a párjával rémes volt. Nagyjából azt mondták, hogy kuss, semmihez nincs jogunk. Az van, amit ők akarnak, és kész. Kicsit udvariasabban beszéltek ennél, de ilyenek hangzottak el. Mi semmire sem reagáltunk, megbeszéltük Michallal, hogy a fő az, hogy béke legyen, bármi van, nem veszünk össze. Azt is kérdezték, hogy miért nem fogadtunk örökbe, ha ennyire akarunk a gyerekkel foglalkozni, mert akkor nem így kellett volna. Ez elég abszurd volt, szerintem nem vagyunk annyira jóban egymással, hogy tanácsokat adjunk egymásnak. A másik meg az volt, ami vicces, hogy ők ebben a kérdésben a racionálisak, akik teszik a dolgukat, én meg folyton az érzelmeimmel jövök. Mondtam, hogy azért, mert hiányérzetem van, és a hiányérzet érzelmet kelt. Ők meg ezt lefordították arra, hogy ebben ők a férfiak, akik elviszik a munka dandárját, mi meg itt prüntyögünk, hogy szeretnénk látni Nórit. De ezek szerintem inkább mókás dolgok.
Annak idején írásban nem állapodtatok meg semmiben, láthatásban…
Nem. Mindenki azt mondta, hogy az úgyis bármikor felülírható, és inkább arról beszéltünk többször Judittal, hogy mindig mindenről meg kell állapodnunk. Azt nagyjából tudtuk, hogy ez nem lesz egy egyszerű történet. De hát valahogy megküzdünk vele.
Nem tudom, jól értem-e a te történetedből, hogy neked nem is a környezeteddel kell megküzdened, hanem a társzülőkkel.
Most úgy tűnik, hogy igen. De ez javulhat. Illetve a környezetem elég régóta tudja, hogy mit tervezek.
És a párod családja mennyire involválódott ebbe a történetbe? Ugye ők nem is itt élnek Magyarországon.
Most épp itt van Magyarországon Michal anyukája, és holnap jön hozzánk Nóri, hogy találkozzanak. Már többször is látta, és nagyon szereti.
Ha találkoznál valakivel, aki még előtte áll ennek a hosszú útnak, amin te végigmentél, mit mondanál neki?
Hát, az örökbefogadás most sokkal szimpatikusabbnak tűnik, megmondom őszintén. (Nevet.) És ez vicces, de mégsem az. Iszonyú nehéz ez az együttműködés így. Az az érzés, hogy nem kellesz, és kegy, hogy be tudsz oda kavarodni, nem nagyon jó. Ilyen értelemben olyanok vagyunk, mint az elvált szülők. De hát ez van most már, most már nincsen semerre sem visszaút.
Van szerinted valami, amit máshogy tudtál volna csinálni?
Biztos, de az nem lenne garancia arra, hogy most más lenne. Persze, biztos, hogy nekem is jó volt azt látni, amit szerettem volna. Hogy Juditék olyan békésen élnek, vannak barátaik, mert azt nem gondoltam volna, hogy szinte senki nem tud a kapcsolatukról. És vannak még pontok, amik az én határaimat érintik. Judit barátnője a kormányzathoz kötődik, amitől én hányingert kapok... Közben meg egy nagyon kedves nő.
De ezt tudtad a legelején is, nem?
Csak egy idő után. Persze nyilván részben jogosan fél. De azt sem gondolom, hogy amit kitaláltak megoldásnak, az tartható. Amit másként csinálnék? Hát, nem tudom. Talán kicsit korábban kezdeném el. De tíz évvel ezelőtt nem fért volna bele az időmbe, akkor nem olyan volt a munkabeosztásom, mint most, hogy jöhetek-mehetek.
Akkor te a munkahelyeden egy kisgyerekes apuka vagy, és ezt tolerálják?
Igen, de én vagyok a főnök. (Nevet.) Persze mindenki tud a gyerekről. De mi korábban is vigyáztunk arra, hogy akinek gyereke van, az egy kicsit könnyebben tudjon mozogni.
Hogy látod magatokat öt év múlva?
Hát, Nóri épp iskolába megy majd akkor. Én azt gondolom, hogy a problémák olyanok lesznek, mint most, viszont az örömök sokkal jobbak. Mert a gyerek nő, kialakul egy új személyiség, akinek meglesz a maga kötődése mindenkivel, és nem másokon keresztül kell kötődni hozzá. Ezt gondolom.
De akkor úgy érzed, hogy fog működni azért. Vannak nehézségek, de fog működni.
Hát ennek működnie kell. A legrosszabb, és persze ez sincs kizárva, ha a gyámügyön végzünk, mert én a gyereket látni akarom. De ez lehet a legrosszabb. De megteszünk, mindent, hogy működjön ez a dolog, és ez fontos.
Budapest, 2016. október 24.