Krisztián és párja együtt neveli hatéves örökbefogadott kisfiukat, Emilt.
„A közösségépítésben voltunk igazán erősek. Erre most is van igény, és egyre nagyobb igény van rá. Körülbelül 2010 óta folyamatosan bővül a szivárványcsaládok köre. És az is nagy változás, hogy a férfiak között is jóval több szülő van már."
Mennyi ideje éltek párkapcsolatban?
Most lesz tíz éve, a következő hónapok valamelyikében.
Akkor már jó ideje együtt voltatok, amikor fölmerült a gyerekvállalás kérdése, lehetősége. Kinek az ötlete volt?
Erre nem emlékszem pontosan, hogy hogyan indult. Talán a harmadik-negyedik év környékén kezdtünk el erről beszélni. Mind a ketten úgy voltunk vele, hogy előbb-utóbb szeretnénk gyereket, ezért nem volt nehéz megbeszélni.
Menyit tudtatok a lehetőségekről, hogy milyen módjai vannak ennek?
Ez nem volt túl egyszerű, de én akkor mát néhány éve akkor dolgoztam LMBT szervezetekkel, illetve foglalkoztam is egy kicsit szivárványcsaládokkal, így tudtam a létező lehetőségekről. Ez a fiúk számára akkoriban leginkább a társszülőség volt: vagyis összeállni akár egy leszbikus párral, akár egy egyedülálló anyával, és valamilyen láthatási gyakoriságban megegyezve lehetett volna közösen gyereket vállalni. Ez volt az egyik lehetőség. És ott volt az örökbefogadás lehetősége. Illetve tudtuk, hogy elméletileg lehetne béranyasággal is Magyarországon gyereket vállalni, de tudtuk azt is, hogy ez nem legális, jogilag nem rendezett terület. A társszülőség és az örökbefogadás maradt mint legális opció, és mivel mind a ketten úgy gondoltuk, hogy nekünk a teljes szülőség lenne megfelelő, mert nem szerettünk volna vasárnapi apukák lenni, megpróbálkozunk az örökbefogadással.
Jó ideig, több mint egy évig próbáltunk utánajárni annak, hogy egyáltalán érdemes-e megpróbálni. Illetve ha érdemes, mi a jobb stratégia: mennyire lehet nyíltan felvállalni, hogy valaki azonos nemű párkapcsolatban él, és ketten közösen szeretnének gyereket vállalni. Nem volt teljesen egyértelmű, hogy jó ötlet nyíltan felvállalni magunkat, ezért megpróbáltunk (akkor egy családterápiás képzésben voltam) utánajárni, hogy volt-e már korábban precedens azonos nemű pár örökbefogadására, illetve hogy a TEGYESZ hogyan viszonyul melegek örökbefogadásához. Elég hosszú időbe telt, mire arra jutottunk, hogy meg lehet próbálni. Nem volt még rá példa, de nem is kaptunk egyértelmű nemleges választ arra, hogy egyáltalán érdemes-e megpróbálni. Úgy döntöttünk, hogy nekifutunk, teljesen felvállalva, hogy mi egy azonos nemű párkapcsolatban élünk.
Akkor nyilván nem volt kérdés, hogy akikkel beszéltetek, azok tudták, hogy ti egy pár vagytok.
Igen, mi már akkoriban is nyíltan vállaltuk ezt. Én akkoriban fejeztem be a tanulmányaimat, illetve több képzésben is részt vettem, ahol nagyon sok családterápiában képződő, illetve terápiás képzésekre járó emberrel vagy kollégával találkoztam. Eldöntöttem, hogy én ezt nem akarom nem felvállalni. Úgy akarok az egész pszichológiának, a képzési rendszernek nekimenni, hogy mindenki tudhatja rólam, ha úgy alakul. Emiatt tudták is. Dolgoztam például pszichodrámában gyerekvállalással, hogy egyáltalán megnézzem, hogy én hogy állok hozzá. Egy pszichodráma-szituációban ott van huszonöt másik, pszichodrámában képződő kolléga meg önismeretbe járó ember, és találkozunk rendszeresen. Úgyhogy igen, tudták, ezt mi felvállaltuk.
A szüleitek mennyire voltak részesei ennek a folyamatnak?
Akkor még mind a négy szülőnk élt, és mindenki örült. Nagyon pozitívan álltak a kérdéshez. Mi próbáltunk inkább fékezni a lelkesedésüket, nem tudtuk, hogy ez tényleg sikerülni fog-e... Mindenki nagyon pozitívan, nyitottan fogadta, mind a négy nagyszülő.
Ez a mai napig így van, tehát az unokájuknak tekintik Emilt?
Abszolút. Nekünk ebből soha, semmilyen konfliktusunk nem volt, de már a mi elfogadásunkkal sem. Mind a kettőnknek viszonylag zökkenőmentes volt a coming out-ja. És utána a gyerekvállalással kapcsoltos coming out-unk is zökkenőmentes volt, meg aztán az örökbefogadás is. Mind a két oldalról nagyon sok segítséget is kaptunk.
És az apparátus? Amikor már hivatalosan léptetek kapcsolatba a rendszerrel, ott mit tapasztaltatok? Nyilvánvaló volt ezeknek az embereknek, hogy egy pár fogad örökbe?
Ez úgy működik, hogy vagy házaspárként fogadsz örökbe, vagy egyedülállóként. És az „egyedülállóként” fogalmába beletartozik az élettársi kapcsolat, beletartozik a bejegyzett élettársi kapcsolat, meg beletartozik a tényleg egyedülállóként élés is. Nekünk ugye először döntenünk kellett, hogy melyikünk fogja a folyamatot végigvinni, és úgy döntöttünk, hogy én vágok majd bele, viszont rögtön az elején elmondtam a TEGYESZ-ben, hogy mi párkapcsolatban élünk, csak azért vagyok én itt egyedül, merthogy jogilag csak egyedül fogadhatok örökbe, de a gyerek egyébként majd párkapcsolatba érkezik, és az egész apparátus ennek megfelelően is fogadott minket. Vagyis a környezettanulmányt is úgy végezték, hogy tudták, hogy együtt élünk, és a pszichológus is beszélgetett velünk kettőnkkel is. Mert ők azt nézik, hogy a gyerek milyen életközösségbe érkezik valójában. Tehát igen, ezt tudták, és viszonylag jól fogadták. Akadályt senki sehol nem támasztott, kicsit talán azt éreztük, hogy mindenkinél mi voltunk az első meleg pár és emiatt mindenki valahogy ismeretlen területként tekintett erre az örökbefogadási módra, és ebből származtak időnként rosszabb kérdések, vagy nem megfelelő kérdések.
Mire gondolsz?
Volt, aki nagyon firtatta azt, hogy oké, hogy mi egy meleg pár vagyunk, de például „lesz-e a gyereknek kapcsolata nővel a családban?” És mondtuk, hogy igen, nagyon jóban vagyunk az anyukákkal, a nagymamákkal, meg különben is a baráti körünk tele van heteroszexuálisokkal. Ennek végtelenül örültek, hogy „jaj de jó, akkor lát a gyerek női mintát is, találkozik nőkkel is”. Mintha a mi szándékunk az lett volna, hogy elutazunk vele egy másik bolygóra, ahol soha nem találkozik nőnemű emberekkel. De ezt betudtuk annak, hogy nem beszéltek még azonos nemű párral, és hát voltak ilyen előítéletekből származó kérdéseik.
Hogy esett a választás Emilre?
Igazából a rendszer választ a gyerekhez egy szülőt. A leendő vagy potenciális szülőnek az egyedüli lehetősége az, hogy azt mondja: úgy érzi, jól tud kapcsolódni a gyerekhez, és az első bemutatkozás után folytatja a barátkozást, vagy nem folytatja. De alapjában véve a gyereknek keresnek szülőt, és nem fordítva. Tehát minket választottak ki a gyereknek. Nekünk ő volt az első és egyetlen kiajánlott gyerek, és az első perctől úgy éreztük, hogy jól passzolunk egymáshoz. Van egy bevett rendje a TEGYESZ-nél, hogy hogyan zajlik a bemutatkozás, és akkor mi haladtunk egyik lépcsőfokról a másikra, anélkül, hogy elbizonytalanodtunk volna. Az elejétől egyértelmű volt, hogy Emil szimpatikus nekünk. Ennyit érez az ember az elején, hogy „na, jó a kémia”, és akkor folytatja az ember a barátkozást egészen addig, amíg egy folyamaton keresztül haza nem tudod vinni.
Mennyi idős volt Emil, amikor először találkoztatok vele?
Két éves volt.
Akkor már beszélt, gondolom, valamennyire…
Nem beszélt, ugyanis neki van egy halláskárosodása, amit korábban nem fedeztek fel. Nem tudták, hogy hallássérült. Csak annyi volt, hogy nem beszélt még kétéves korára, azt hitték, hogy megkésett a beszédfejlődése.
Akkor sem a rendszer nem tudta, sem ti, amikor találkoztatok?
Sem a rendszer, sem mi nem tudtuk. Amikor kiajánlották, voltak különféle egészségi problémái, de ez nem volt köztük. Elkezdtük a barátkozást, és néhány nap után észrevettük, hogy mintha nem hallana, vagy nem jól. Azt nem tudtuk, hogy siket vagy hallássérült, csak azt, hogy nem hall.
Ezt az ismerkedés alatt ki tudtátok deríteni?
Igen. Az ismerkedés úgy működik, hogy az ember egy vagy két hétre odaköltözik, ahol éppen a gyerek van, akár nevelőszülőnél, akár otthonban, ahhoz nagyon közel. És akkor az örökbefogadók naponta találkoznak a gyerekkel, és egyre több időt töltenek együtt, egyre több dolgot csinálnak együtt. Ennek az a szerepe, hogy ahogy mélyül a kötődés és egyre jobb a kapcsolat, az lehetőséget teremt arra, hogy majd el lehessen hozni az új otthonába. Nekünk ebben az ismerkedési szakaszban az első néhány nap után kiderült, hogy ő nem hall.
Ezt kinek jeleztétek?
Azt hiszem, a helyi gyámnak, akivel mi kapcsolatban voltunk. Felhívtuk és elmondtuk, hogy mi ezt gondoljuk, és aztán később be is bizonyosodott, hogy tényleg így van.
Gondolom, akkor szakemberhez vitték. Vagy már ti vittétek?
Mi vittük. Megpróbáltuk helyben elvinni szakorvoshoz, de mindenféle adminisztratív és egyéb akadályok miatt nem sikerült helyben kivizsgálni, s akkor húzódott egy pár hétig az örökbefogadás. Aztán sikerült egy magánorvossal megvizsgáltatni, ő megállapította nagyjából pontosan a hallásvesztésének a mértékét, és utána tudtuk örökbe fogadni, amikor a papír már megvolt arról, hogy milyen mértékben hallássérült. Aláírtuk, hogy ezt vállaljuk, ezt a fajta egészségkárosodást is.
Hogyan tudtatok kommunikálni vele?
Hát, a gyerekek elég ügyesek. Ő nem tudja, hogy nem hall, próbál alkalmazkodni az adottságaihoz, és ebben benne volt az is, hogy nagyon jól pótolta a kieső hallását. Emiatt is volt az, hogy mások nem igazán vették észre, hogy nem hall, mert jól tettette, hogy hall. És a megszokott közegében jól és biztosan mozgott hallás nélkül is. Úgyhogy mi úgy kommunikáltunk vele, mint talán egy picivel kisebb gyerekkel, aki nem tud még beszélni, de már megszokta a környezetét és a napirendjét, meg az embereket, az emberekkel való kommunikációt, és abban nagyon ügyes.
Bátor dolog volt… Könnyű volt eldönteni, hogy vállaljátok? Hogyan döntöttetek erről? Vagy egyértelmű volt, hogy így is vállaljátok?
A kivizsgálás ideje alatt folyamatosan gondolkoztunk, és próbáltuk eldönteni, hogy majd ha kiderül, hogy milyen fokú a halláskárosodása, mit fogunk csinálni. De addigra már volt egy jól kialakult kötődés közöttünk. Igazából nem befolyásolta a döntésünket az, hogy hány százalékos halláskárosodást állapítottak meg nála. Ez annak is köszönhető, hogy korábban kezdtük meg a barátkozást. Ha előtte megkérdezték volna, hogy vállalunk-e hallássérült gyereket, nem biztos, hogy igent mondtunk volna. Így viszont adott volt a helyzet. Ha születik egy gyereked, és azt mondják, hogy ő most ilyen, utána már nem gondolkodsz, hogy vállalod-e vagy nem vállalod... Addigra van már valamilyen kötődés.
A vérszerinti szüleiről tudtok valamit, ismeritek esetleg őket?
Nem. Titkos örökbefogadás volt, ilyenkor csak a nagyon szükséges alapinformációkat, inkább egészségügyi és a terhességgel kapcsolatos információkat mondják el a családról, ezeket tudtuk. Egyébként nem ismerjük, és nem is ismerhetjük a biológiai szülőket.
Amikor hozzátok került, akkor gondolom, még nem ment óvodába. Volt azután Emil óvodás? Vagy ki vigyázott rá, hogyan oldottátok meg?
Eleinte én voltam vele, fél évig teljesen kiléptem a munkából. Azután pszichológusként dolgoztam, és így viszonylag rugalmas munkaidőben tudtam dolgozni. Igyekeztem úgy vállalni klienseket, estefelé, hogy addigra a párom tudjon vele lenni, én meg napközben voltam vele. És egy idő után, olyan háromnegyed év után elkezdett családi napközibe járni, ez segített a munkába való visszatérésben.
A párod munkahelyén tudtak róla, hogy gyereke lett?
Tudtak. Ez egy viszonylag nagy multinacionális cég volt, de a közvetlen kollégái tudták. Az az igazság, hogy ezt mindig el szoktam mondani a szivárványcsaládokkal kapcsolatban: ha az ember gyereket vállal, akkor gyakorlatilag lehetetlenné válik utána a nem coming out-olás. Főleg fiúk számára. Magyarországon a legtöbb kérdés, amit kaptunk, mindig arra vonatkozott, hogy „oké, és hol van anyuka?”. Akárhányszor megjelentünk akár az egészségügyi rendszerben, akár bármilyen hivatalos helyen, mindig előkerült, hogy „jaj, hát de édes ez a szituáció, apuka behozta a gyereket, anyuka addig legalább…”, és akkor mindenki a saját értékrendje szerint mondott valamit, hogy anyuka mit csinálhat addig. A játszótértől elkezdve, az orvosnál, az önkormányzatnál, bárhol. Bármit említhetnék: a buszon utazók, az utca embere, mindenki így gondolkozik, hogy ha látnak egy apukával egy gyereket, akkor „jaj, de édesek, mert akkor addig anyuka valami mást csinálhat”.
Amikor egyszer kórházban voltunk – két és fél éves volt Emil – az ápoló úgy fogadott a folyosón, hogy „gondolom, van kisöcsi”. Nem is értettem a kérdést: „mért lenne kisöcsi attól, hogy most itt vagyunk?”. Mondta, hogy azért, mert minden esetben, amikor apuka bejön egy két-három-négyéves forma gyerekkel a kórházba, akkor az azért van, mert az anyuka otthon van a kisebb gyerekkel, akit még nem tudott otthon hagyni. Egyébként mindig az anya jönne be. Szóval amikor az ember ott van a gyerekkel, akkor jobb nem hezitálni, hogy „jaj, most akarok-e coming out-olni vagy sem”. Ezt be kell tudni vállalni, hogy mi egy férfipár vagyunk, két apukája van a gyereknek.
Erre milyen reakciókat kaptatok?
Igazából nekünk nagyon jó tapasztalatunk volt. Körülbelül másfél évig voltunk az örökbefogadás után Magyarországon, mert azután külföldre költöztünk, és soha senkitől nem hallottunk negatív megjegyzést. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk arról, hogy mi gyereket nevelünk, vagy hogy azonos nemű párként örökbe fogadtunk.
Gondolom, a gyerekorvossal szorosabb kapcsolatotok volt, szükségképpen. Ő hogyan reagált?
Igazából szinte sehogy. Nagyon jó kapcsolatunk volt, ugye Emillel elég sok orvoshoz jártunk. A fül-orr-gégészhez mentünk legtöbbször. De nem volt semmi gondunk, ezen nagyon hamar túlléptek, és a gyerek egészségi állapotával foglalkoztak, nem azzal, hogy hány apukája van.
Beszéltünk arról, hogy a szüleitek teljes mértékben az unokájuknak tekintik Emilt. Ez azt jelenti, hogy a családban részt vesztek a családi eseményeken, viszitek Emilt, meg hozzátok is jönnek, a születésnapokat és hasonlókat együtt ünneplitek?
Igen, ez abszolút így van. És mind a két oldalról a nagy családi rendezvényeken is ott vagyunk mi is mint pár, és persze Emil is.
Most Norvégiában éltek. Hány éves volt Erik, amikor kiköltöztetek?
Három és fél volt körülbelül. Ő itt kezdte most az iskolát. Így az ünnepekre, családi rendezvényekre hazajárni kicsit komolyabb logisztikát igényel. De a mindennapok szintjén szerintem családdal külföldön élni annyira nem nagy változás.
És azonos nemű szülőkként?
Ehhez viszonylag jó helyet választottunk. Norvégiában ebből aztán abszolút nincsen semmilyen problémánk. Itt teljesen természetesen fogadják. A szülőséget is.
Hogyan kerestetek iskolát?
Emil hallássérülése miatt nekünk két választási lehetőségünk volt: az egyik az, hogy helyi iskolába megy, vagy esetleg fejlesztő iskolába, ami itt egy kicsit más funkciójú iskola, mint az otthoni speciális iskolák. Mi ezt az utat választottuk. Kéttannyelvű iskolába jár, jelnyelven és norvég hangzó nyelven zajlik párhuzamosan az oktatás. Azért választottuk ezt, mert neki nagyon erős a jelnyelvi identitása, az az erősebbik nyelve, az a legelső nyelve szinte, a norvég jelnyelv. Úgyhogy azt gondoltuk, hogy ezt tartsa meg, ameddig akarja, és mellette tanuljon második vagy harmadik nyelvként norvég hangzó nyelvet. Otthon magyar hangzó nyelven és jelnyelven beszélünk.
Egészen elképesztőnek hangzik. Ti hogy tanultátok meg a jelnyelvet?
Kicsit különbözik a norvégiai rendszer a magyartól. Itt automatikusan elkezdik a jelnyelvet oktatni. Amikor elkezdett óvodába járni, mert a kiköltözésünk után pár héttel felvették őt a helyi óvodába, kapott maga mellé egy gyógypedagógust, aki jelnyelven tanította, és próbálta a jelnyelvi és a szociális kompetenciáit erősíteni azzal, hogy segített neki integrálódni a csoportba. Később egy szintén speciális kétnyelvű óvodába kezdett járni, ahol jelnyelven és hangzó nyelven zajlott a kommunikáció. Mi pedig jártunk helyi védőnői szolgálat által szervezett tanfolyamokra, és a norvég állam biztosít egy tízéves jelnyelvi tanfolyamot hallássérült gyerekek szüleinek.
Tíz év?
Minden évben négy hét. Egy negyvenhetes tanfolyam tíz évre elosztva. Ez nagyjából követi a gyerek életkorának szókincsét, és annak megfelelően tanítják a szülőket jelnyelven. Ebben vagyunk benne most már harmadik éve. Kicsit külön is tanulunk amiatt, mert Erik nagyon-nagyon ügyes jelnyelven.
Ez is egy speciális helyzet, hogy a gyerek is tanítja a szüleit…
Próbálunk kicsit előrébb járni azért, mint ő, de biztos vagyok benne, hogy iskolakezdés után ő nagyon hamar elhagy minket… Látszik, hogy úgynevezett anyanyelvi szinten „beszéli” a jelnyelvet. Jelnyelvben is van anyanyelviség, amikor valaki zökkenőmentesen, úgymond akcentus nélkül tud jelelni. Mi felnőttként már akcentussal jelelünk, de a szókincsünk és a nyelvi komplexitásunk nekünk még erősebb, mint neki. Persze eljön majd az, amikor ebben is meghalad minket.
Ez rengeteg plusz idő, energia, figyelem. Hogyan éltétek ezt meg, hogy mindezt meg kell csinálni a gyerekért?
Szerencsénk volt, hogy folyamatosan tudtunk hozzászokni. Nem az volt, hogy egyszerre cserélődött ki az életünk minden területe, hanem szépen folyamatosan adódott. Először az, hogy kiderült, hogy hallássérült, ehhez kapcsolódóan nagyon sok orvosi vizsgálat, meg aztán műtétek, hogy jobb legyen a hallása. Utána jött a magyarországi hallásfejlesztés. Mindig apránként adódtak hozzá a dolgok. Aztán jött a költözés, a jelnyelv. Igazából azt mindig láttuk, hogy egyre jobb lett neki ezektől a plusz dolgoktól, és egyre biztosabban mozgott a világban. Amikor például jelnyelven kezdett el tanulni, az óriási kapaszkodó volt neki, hogy nagyon-nagyon gyorsan, nagyon rövid idő alatt tudta viszonylag összetetten kifejezni magát, és ez egy szülőnek mindig nagyon pozitív visszajelzés, hogy érdemes csinálni, mert látja a gyereket, hogy mennyivel jobb neki. Úgyhogy az igaz, hogy ez sokkal több odafigyelést és sokkal több munkát igényel, de látszik Emilen, hogy ettől könnyebb neki.
Mondjuk kiválasztani a jelnyelvi utat nem volt könnyű, ennek egy tudatos döntésnek kellett lennie. Van, aki szerint a hallássérült gyereket minél több beszéddel és minél több hanggal és hangi fejlesztéssel kell körülvenni, és van a norvég vonal, amely azt mondja, hogy a gyereknek adni kell gyorsan egy biztonságos nyelvet, ami a jelnyelv is lehet, ha azt választja a gyerek, de erre lehetőséget kell teremteni, és akkor majd később jön a hangzó nyelv. Magyarországon nem támogatják annyira a jelnyelvi segítést hallássérült gyerekek esetén, csak azoknál, akiknél a hangzó nyelv irányában való fejlesztés nem működik. Úgyhogy voltak nehéz döntési helyzetek, hogy akkor merre menjünk, de szerintem ezt minden szülő átéli sokmindennel: iskolaválasztással, óvodaválasztással, hogy kivel járjunk össze, hol lakjunk, és így tovább. Rengeteg fontos döntést hoznak a szülők, amik aztán kihatnak a gyerekre. Más területeken is megjelennek ezek a döntések.
És amikor összejártok más szülőkkel, ott se volt még csak megjegyzésre se érdemes, hogy ti egy meleg pár vagytok?
Nem. Az embernek nagyon sok identitása van, nagyon sokféle szerepe van az életben. És nekünk ezek az identitásaink, mondjuk a szülőség, vagy a bevándorló-lét, vagy hogy hallássérült gyerek szülei vagyunk, sokkal fontosabb identitások egy másik szülővel való találkozásnál, mint az, hogy melegek vagyunk. Ha találkozol egy másik szülővel, akkor nem feltétlenül azt nézi benned, hogy neked milyen a szexuális irányultságod, hanem hogy te is egy szülő vagy. És ez egy sokkal erősebb kapcsolódásra ad lehetőséget. Az meg aztán, hogy hallássérült gyerekünk van, és neki is az van, tényleg sokadlagossá teszi azt, hogy melegek vagyunk-e vagy nem.
Emilnek vannak az iskolában barátai?
Igen. Egy viszonylag kicsi osztályba jár. Úgy van az iskolai integráció, hogy egy „ikeriskolába” járnak. Az épület egyik szárnyában halló gyerekek vannak, olyan gyerekek, akik a környéken laknak, és az iskola másik szárnyában vannak hallássérült gyerekek. Az oktatás egy része közösen zajlik, egy része külön, és neki mindkét iskolai szárnyból vannak azonos korú, meg sokszor idősebb barátai. Nagyon szeret idősebb gyerekekkel barátkozni. Nagyon erős szociális készségei vannak.
Rendeztek szülinapi partit vagy egyéb bulikat neki…
Persze, minden évben. Most is, rögtön az iskolakezdés után volt a szülinapi partija.
Ismeritek a barátai szüleit?
Igen. Mivel viszonylag kicsi az osztály, minden gyerek szüleit ismerjük. Van közös Facebook-os munkacsoportunk, ahol leckéket osztunk meg, meg feladatokról beszélgetünk. Több szülővel együtt járunk jelnyelvi tanfolyamra, más szülőket ismerünk az óvodából, van szülő, akit a sportkörből ismerünk.
És akkor erre a helyzetre is igaz, hogy ez egy sokadrangú kérdés, hogy ti egy meleg pár vagytok.
Igen, ezt így érezzük. Összejárnak a gyerekeink, mi is szoktunk találkozni, nagyon jól el tudunk csevegni, míg a gyerekeinknek úszásoktatás van, vagy találkozunk bármilyen más helyzetben. Persze ezek nem mély barátságok, de mint a gyerekek szülei, jó viszonyt ápolunk.
Ismertek Norvégiában más azonos nemű szülőpárt?
Persze, de nem olyan sokat. Itt is benne vagyunk a helyi szivárványcsaládos egyesületben, meg eljárunk ilyen karácsonyi rendezvényekre, de összejárni csak egy-két családdal járunk össze.
Beszéljünk a magyarországi egyesületetekről! Amíg Magyarországon voltatok, neked ebben komoly szereped volt.
Igen. A Szivárványcsaládokért Alapítványt harmadmagunkkal gründoltuk össze. Volt egy nagyon jó barát és egy kedves kolléganő, akivel ezt együtt csináltuk hárman. Először egy műhelysorozatot rendeztünk a gyerekvállalási módokról. Igazából ez szorosan kapcsolódik az én örökbefogadási történetemhez is, mert éreztem, hogy mennyire nehéz információhoz jutni a gyerekvállalásról. A kolléganőm ezt végigasszisztálta, sokat beszélgettünk erről, jóbarátok voltunk, megosztottam vele a dilemmáimat, és ponton rájöttünk, hogy ha nekünk ez ennyi gondot jelent, biztosan másoknak is lenne erre igénye, és jól jönne egy ilyen kör, ahol ezt meg lehetne osztani. Hárman létrehoztunk egy műhelysorozatot, ahol havonta találkoztunk, és körbejártuk az összes gyerekvállalási módot. Próbáltam olyan szülőket hívni ezekre az alkalmakra, akik az adott módon vállaltak gyereket. Próbáltuk a pszichológiai tudásunkat is használni, és sajátélmény-feladatokat adni a megjelenteknek, hogy kicsit közelebb tudjuk hozni ezeket a gyerekvállalási módokat. Például ha meghívtunk egy társszülőségben gyereket nevelő szülőt, akkor aznap olyan feladatokat hoztunk, hogy át tudják beszélni az ezzel járó pozitív és negatív tényezőket, és hogy ők hogyan viszonyulnak ehhez. Aztán készítettünk honlapot, Facebook-csoportot szülőknek és leendő szülőknek, próbáltunk pszichológusokat és mindenféle egyéb szakmában dolgozókat is meghívni a beszélgetésekre, akik megosztották a szivárványcsaládokról szóló véleményüket, tapasztalatukat. Konferenciákra jártunk, családterapeutáknak is tartottunk több előadást és képzést.
Hozott ez valami változást akár a jogalkotásban, volt erre befolyásotok?
Nem, a jogalkotásra nem voltunk hatással. Közösségszervező, közösségépítő, információátadó szerepünk volt. Ez az, ahol erősek voltunk. Az online csoportunk ma is sokat ad a benne lévőknek. A szülők családi találkozókat szerveznek egymással... A közösségépítésben voltunk igazán erősek. Erre most is van igény, és egyre nagyobb igény van rá. Körülbelül 2010 óta folyamatosan bővül a szivárványcsaládok köre. És az is nagy változás, hogy a férfiak között is jóval több szülő van már.
Mik a terveitek? Akár az alapítvánnyal, akár azzal, hogy külföldön éltek. Maradtok ott, megpróbáltok ott gyökeret ereszteni, vagy visszajöttök majd?
Emil iskolája miatt még jó ideig itt leszünk. Ez is egy fontos szülői döntés volt, hogy hol kezdje az iskolát, és milyen nyelven, és azzal, hogy a norvég jelnyelvet választottuk elsőnek, meghatároztuk, hogy jó pár évig Norvégiában gondolkozunk. El is kezdtem az alapítvány átadásával kapcsolatos munkát. Szeretnénk olyanokat találni, akik Magyarországon vannak, mert a mi hármasunkból még egy tag külföldre költözik, úgyhogy jó lenne olyanoknak átadni, aki teljes erőbedobással tudják vinni a szivárványcsaládok ügyét.
Már említetted, hogy Norvégiában is jártok hasonló rendezvényekre. Ott is dolgozol ezen e területen?
Nem, én itt más irányba indultam el szakmailag. Nem családterapeutaként dolgozom, hanem más területen.
Akkor ott egy átlagszülő lettél.
Igen, itt átlagszülő vagyok. Abszolút. Aki örömmel eljár rendezvényekre, de örül, hogy nem ő szervezi ezeket.