2016. október 16.
Rita és Tünde három, most óvodás gyermeket vállaltak: Rita szülte Maját, Tünde az ikerfiúkat, Eleket és Andrist.
„A barátaink teljesen természetesnek vették, ünnepelték a dolgot. A testvéreink is természetesnek vették. A nővérem nagyon jól megfogalmazta, amikor anyukám problémázott neki, hogy „jaj, már, de hogy”. Azt mondta neki: „Teljesen normális, hogy egy harmincvalahány éves nő gyereket akar. Ezen nem kell kiakadni.” És végül is igen – ezt elfogadta az anyukám. Szóval a tágabb család is részt vesz a családi életünkben. Minden irányból, minden tekintetben."
Hogyan terveztétek annak idején a gyerekeket, hogyan gondolkodtatok a fogantatásról, a donorról, vagy az apa szerepéről? Hogyan tájékozódtatok a lehetőségekről?
Ismerősöktől tudtunk meg mindent, őket kérdeztük. Olyanokat, akiknek már volt ezzel kapcsolatban tapasztalatuk.
Szóval személyesen kapcsolatokon át?
Igen. Gyakorlatilag a „hálózatból”, erősebb vagy gyengébb kapcsolatokon keresztül, azoktól, akik ebben már valamilyen úton-módon benne voltak. Beszéltünk olyanokkal is, akik apásan tervezték a családot. Mi soha nem terveztük úgy, hogy rajtunk kívül bárki más is szülői szerepben legyen. És szerintem szuper döntést hoztunk, most is maximálisan egyetértünk a hét évvel ezelőtti önmagunkkal. El sem tudnám képzelni, hogy valaki más is beleszóljon abba, hogy mi, szülők mit hogy csinálunk, hogy tervezünk, vagy valaki máshoz is szülőként kötődjenek a gyerekek.
Elmentetek egy meddőségi centrumba?
Igen, egyedülállóként. Végigzongoráztuk a programot. Egyébként nekem elsőre sikerült az inszemináció, Tündének pedig az inszeminációk után a lombik sikerült elsőre. Úgyhogy végigpörgettük a dolgokat, ahogy kell, igazából nem volt semmilyen nehézség.
Mennyi idősek most a gyerekek?
A fiúk mindjárt ötévesek, Maja kicsit több mint egy évvel idősebb. Azt szerettük volna, ha szinte ikrekként születnek, és egyszerre lettünk volna gyesen. Aztán így alakult. És ahogy mondtam, eleve anonim donorban gondolkodtunk.
A donorok különbözőek?
Nem volt igazán erre vonatkozó koncepciónk, mivel annyira technikai részletnek éreztük, illetve érezzük most is ezt a donorkérdést, hogy nem sokat foglalkoztunk vele. Azt hiszem, volt egy minta, amit még az én donoromtól vásároltunk, de aztán egy másikat kerestünk, ahogy mentek az inszeminációk. A lényeg az volt, hogy minél inkább ránk hasonlítson – ennek ellenére van három szőke gyerekünk… Igaz, az én családomban sok szőke van. Szóval technikai dolognak tartottuk. Egyébként most már örülök, hogy különbözőek, mert így akkor a közös pontokról is tudjuk, hogy az a nevelés hatása. Magunkat látjuk a gyerekekben, és nem az van, hogy most mindegyiknek tépett lenne a füle, és akkor ott lenne valaki, aki tépett fülű… Így szerintem sokkal jobb, sokkal inkább magunkat láthatjuk bennük. Ennyi önzőség lehet az emberben.
Mi volt a tágabb családotok és a barátaitok attitűdje ahhoz, hogy gyerekeket vállaltok?
A barátaink teljesen természetesnek vették, ünnepelték a dolgot. A testvéreink is természetesnek vették. A nővérem nagyon jól megfogalmazta, amikor anyukám problémázott neki, hogy „jaj, már, de hogy”. Azt mondta neki: „Teljesen normális, hogy egy harmincvalahány éves nő gyereket akar. Ezen nem kell kiakadni.” És végül is igen – ezt elfogadta az anyukám. Szóval a tágabb család is részt vesz a családi életünkben. Minden irányból, minden tekintetben.
A magukénak tekintik akkor a gyerekeket, ugye?
Igen. Ezt tiszteletben tartják, és a fiúknak is azt mondják, hogy „vidd oda anyucihoz”. Eszükbe sem jut a keresztnevemen szólítani, a gyerekeknek azt mondani, hogy „Ritához vidd oda”. De ez teljesen organikusan alakult így. Van azért egy kis hiúsági verseny a nagyszülők között, hogy „az a nagy kislány hogy bántja szegény kis Andriskát”, a másik meg azt mondja, hogy „mindig az Elek kap meg mindent, szegény Maja nem tudja érvényesíteni…”. Szóval azért a kezük kicsit a vérük felé hajlik, de hát szerencsére ők csak nagyszülők. Tudjuk, a nagyszülőknek kedvenceik is vannak. Ez megvan a vérszerinti családokban is, hogy van a kis kedvenc, vagy a fiút szereti jobban vagy a kislányt…
A nagyszülők itt élnek Budapesten?
Nem, nem. A Dél-Alföldön élnek, mindenki, mindkét ág. Tehát nem vagyunk napi kapcsolatban, de szoros kapcsolatban vagyunk. Időnként napokra leutazunk. Szóval van ilyen kis „kedvenckedés” a nagyszülők részéről, de arra figyelünk, hogy ez ne legyen olyan, amit a gyerekek is éreznek, hogy esetleg látványosan nem kapnak ajándékot – de ilyet nem is csinálnának.
Az unokáikkal ugyanannyit foglalkoznak, mint más unokákkal?
Hát az a helyzet, hogy mi tőlük elég messze lakunk, a testvéreink viszont ott élnek mellettük. Szóval sokkal kevesebbet találkoznak a mi gyerekeinkkel, de ez nem az akaratuk hiánya miatt van így, hanem a távolságból adódik. És jóval idősebbek is, mint amikor a nővéreim vagy Tünde testvérei szültek. Tünde egyik testvérének már felnőtt lánya van! Sokkal fiatalabb volt az anyukája, amikor olyan idős volt az a kislány, mint a mi gyerekeink, és ez sokat jelent, hogy 60 vagy 75 éves valaki. Már nem olyan fittek és frissek, könnyebben elfáradnak, szundikálnak, nem találnak ki annyi játékot, nem pörgetik a gyerekeket…
Ők megosztják a barátaikkal, ismerőseikkel, hogy ti együtt vagytok a gyerekek szülei?
Szerintem otthon, mindkettőnk otthonában inkább csak a vérszerinti gyerekekről beszélnek. Ebben minden közösség jó, hogy ilyen… Hallgatólagosan tudomásul veszik a dolgot. Ha ott vannak, tehát ha Maja ott van Tünde anyukájánál, akkor a szomszédok természetesen tudják, hogy kicsoda Maja, mondják, hogy mekkorát nőtt, de ez alapvetően ilyen ki nem beszélt dolog. Minket nem feszélyez, ettől még nyugodtan mondjuk, hogy „kislányom, kisfiam, gyere ide anyucihoz”, meg ilyenek. Olyan egyáltalán nincs, hogy „jaj, a szomszédasszony előtt ne, légy szíves”. Szerintem van egy ilyen hallgatólagos elfogadás a baráti körben és a tágabb közösségben.
Amikor szültetek, illetve egészségügyi intézményekbe jártatok még a szülés előtt, ott tudták, hogy ti egy család vagytok?
Egymást írtuk be a legközelebbi hozzátartozó rovatba. Teljesen rendben volt minden.
Ott voltatok egymás szülésén?
Igen. Tünde kezébe adták Maját, amikor megszületett, és én is megkaptam a fiúkat… Amikor lehetett. Mert ők koraszülöttek voltak, és akkor ott volt lélegeztetés, meg minden, de azért rögtön megkaptam őket egy morcos nővértől. Ott tudtunk lenni egymás szülésén, és minden rendben volt.
A védőnőnk nagyon kedves volt. Egy kórházi védőnő volt ellenséges velem. Azt mondta, hogy nem vihetem haza a gyereket, mert először környezettanulmányt kell végezni, mert azonos nemű embert írtam be legközelebbi hozzátartozómnak, és beírtam azt is, hogy a bejegyzett élettársam. Mondtam, hogy „nyugodtan, állok elébe”. És amikor másnap visszajött, kérdeztem tőle, hogy „a környezettanulmány akkor lesz? hogy értesítsem az otthoniakat?”. „Nem lesz!” Gondolom, elkezdte ezt másoknak mondani, de mondták neki, hogy „ébresztő”!
Hogy ez nem számít?
Igen. Ez meglepett, de egy pillanatig sem gondoltam komolyan… Elmondtam a védőnőnknek, és ő teljesen kiakadt, hogy „micsoda? na, csak hívtak volna föl”!
Akkor még kötelező volt a képzelt apa bejegyzése, ugye?
Már nem az? Akkor ki is töröltethetjük?
Most már nem kötelező oda beírni semmit.
Nahát! Igaz, nekünk kapóra jött, mert így a fiúk kaphatták az én nevemet.
Egymás családi nevét adtátok a gyerekeknek?
Nem. Mind az én családi nevemet kapták. Eldöntöttük, hogy melyikünkét kapják, és Tünde nagylelkű volt… Azt mondta, azért is, mert ő inkább teljes jogú családtag az én családomban, mint én az övében. Ez egy gesztus is volt. Talán jobban el is fogadják őt, mint aki döntést hoz a családon belül. Így értem, hogy teljes jogú családtag. Hogy ha ő ért valamihez a legjobban, akkor az ő véleményét fogják kikérni a dologban, inkább, mint a belső körbe tartozónak.
A szomszédság, a többi szülő a játszótéren vagy az óvoda jól kezelte a családotokat?
Igen.
Milyen reakciókat tapasztaltatok?
Nem tapasztaltunk semmi negatívumot. Inkább csak néhány nagymama az, aki kétszer odanéz, hogy mindkettőnket anyucinak szólítanak, nem értik, és akkor próbálják összerakni…
A játszótéren?
Igen. Az óvodában eleve le kell írni mindenféle tudnivalót a gyerekeddel kapcsolatban, és abba beleírtuk, hogy kit hogy szólítanak, hogy anonim donor segítségével fogantak, hogy ők tudják, hogy nincs apukájuk, de két anyukájuk van.
És ezt figyelembe veszik mondjuk egy anyák napi rendezvényen?
Van, aki igen, van, aki nem. Például Maja óvónője nem olyan jó ebből a szempontból, ő kvázi nagymama-ajándékot adatott Tündének, de a fiúknál ez nincs így. Mind a kettőjüknél az óvodában teljesen egyforma ajándékot készítenek, duplán. Amikor kiosztják a virágot, meg az ajándékokat, akkor két szál virágot kapnak, két ajándékkal.
Annak idején behívott minket a bölcsőde vezetője, hogy csukjuk be az ajtót, ő ezt most olvasta, és “hogyan legyen ez kezelve”... Mi meg mondtuk, hogy igazán…
Nem kell sehogy sem kezelni?
Igen. Aztán, mivel mi teljesen nyíltak vagyunk, és büszkék a családunkra és egymásra, ezt az attitűdöt veszik át. Bevált az a várakozásunk, hogy egyáltalán nem tapasztaltunk homofóbiát.
Mert ezt átveszi a környezet?
Igen. És ezt mindig hangoztatom. Az átlagembernek semmiféle előzetes viszonyulása nincs. Nem dönti el, hogy ő hogy fog viszonyulni egy meleg emberhez. Ha ezt mondod neki, akkor így fog viszonyulni, ha meg azt, akkor úgy. Nincsen konfekció. Úgy csinál, ahogy mondják neki. És ez bevált, minden intézményben. Ez az ajándékozás volt az egyetlen jele annak, hogy valaki ezt nem tudta teljesen jól kezelni.
Akkor iskolába mennek jövőre?
Igen, Maja megy először, a fiúknak pedig még egy éve van az óvodában.
Hogyan kerestetek iskolát?
Egyszerűen az iskola alapján… Hogy közel legyen, hogy jó közösségben nőjenek fel a gyerekek. Nagyon jóban vagyunk a szomszédsággal.
Nyilván ha homofóbok lennének, az nem lenne jó…
Engem nem érdekel, ha valaki homofób, csak moderálja magát. „Csinálja a négy fal között.” Ilyennel nem is találkoztunk egyébként. De lehet, hogy van köztük…
Említetted a bejegyzett élettársi kapcsolatot. Amikor Maja megszületett, ti már bejegyzett élettársi kapcsolatban éltetek?
Nem, csak amikor Tünde már terhes volt a fiúkkal, akkor házasodtunk össze. Az anyakönyvvezetők egyébként nagyon aranyosak voltak. Mondtuk nekik, hogy ahhoz, hogy a gyerekek után járó kedvezményt a három gyerek után igénybe tudjuk venni, a következő hónap 1-jén nekünk már házasnak kellene lennünk. És akkor mondták, hogy „telítve vannak”, de aztán azt mondta az anyakönyvvezető, hogy ő szívesen bejön egyik nap fél órával előbb, mert 9-től kezdődnek a házasságkötések, és fél 9-től összead bennünket, csak mondjuk meg, melyik nap jó. Úgyhogy jött a kis cserepes virággal a terembe, hogy legyen valami dísz is ott…
Valamilyen speciális beszédet is mondott?
Semmi különöset. Persze azért mondott valamit, de hogy elindultok most az úton… Amikor ott van egy gyerek, a másik meg terhes, érted, mit mondjon? Gratulált, és ennyi. Nem volt nagy násznép. Mi előtte tartottunk már egy családi esküvőt, még 2005-ben, úgyhogy ez már csak a két tanúval volt.
Igénybe veszitek a gyerekek után járó extra szabadnapokat, a családi adókedvezményt, táppénzt, ilyesmit?
Igen, mindent.
A munkahelyeteken tudnak a családotokról?
Igen. A gyerekeket is ismerik. Évente egyszer bevisszük őket, és akkor körbeszeretgetik őket.
Eljártok munkahelyi családos rendezvényekre?
Igen. Amire tudunk menni, arra elmegyünk. Például Tünde munkahelyén minden évben közös Mikulást szerveznek, és elmegyünk egy játszóházba. A kollégáink ismerik a családunkat, van, akivel össze is járunk.
És az óvodában más szülőkkel?
Persze, nagy szülinapozásokat tartunk, a gyerekeket is hívják szülinapozásra.
Kérdeznek a gyerekek a családotokról?
Igen, rá szoktak kérdezni. Van, amikor látom, hogy a szülők nem tudnak mit válaszolni, és akkor én válaszolok nekik. Megkérdezik, hogy „Anya, a Majának hol az apukája?” És akkor a szülő azt mondja: „hááát…”. Én meg válaszolok, és erre hálásan néznek a szülők.
Mit mondasz?
Hogy Majának nincs apukája, két anyukája van. Ezt tudomásul veszik, és oké. Aztán ha valakit zavarna, lehet, hogy nem jönne el a szülinapra, vagy nem tudom. De nem találkoztam ilyennel.
Amikor nyilvános térben, mondjuk a buszon vagy az utcán családként vagytok jelen, akkor van olyan, hogy erre bárki reagál?
Hát, ha három gyerekkel buszozol, nem nagyon van arra energiád, hogy bármi mással is foglalkozz. Engem teljesen lekötnek. De nem is nagyon izgat.
Másik szivárványcsaláddal, kétapás vagy kétanyás családdal van kapcsolatotok? Összejártok esetleg? Fontos ez számotokra?
Jó lenne, meg próbálkoztunk is, de annyira sűrű az életünk, hogy kevéssé tudjuk tartani a kapcsolatot. Pláne, aki még gyerekes is, azzal nagyon nehezen. Már annyi gyerek van, és ehhez nehéz alkalmazkodni. Azért tartjuk a kapcsolatot. Van, akivel jobban szeretnénk, de lehet, hogy majd később. Meg inkább azt szeretjük, ha hozzánk jönnek el mások, mert itt lehet rohangálni a lakásban, de mi nehezen indulunk el. Meg hát egyszerűen sűrű a programunk. Könnyebb, ha valaki közel lakik. Majának itt van egy nagyon jó barátnője az utca végén.
Van olyasmi, amiben szeretnétek változást? Mitől lenne könnyebb? Akár a jogszabályokat tekintve, akár a környezet szempontjából?
Szerintem a házasság nagyon fontos lenne. Hogy azt mondhassam, hogy a házastársam. Ne kelljen ezt magyarázgatni. Ne mondja senki, hogy „én nem is tudtam, hogy lehet házasodni”. „Hát igen, de úgy hívják, hogy bejegyzett élettársi kapcsolat.” A házasság legyen házasság. A másik pedig a közös örökbefogadás, vagy a partner gyerekének az örökbefogadása.
Hogy jogilag is ugyanolyan közötök legyen a gyerekekhez.
Igen. Hogy ez ne legyen kérdés, ne szoruljon magyarázatra. Mivel egy háztartásban neveljük a gyerekeket, igénybe tudjuk venni a családi kedvezményt. Nem voltam ebben biztos, de a MÁK mindig kiadja a papírt.
Volt olyan, hogy ebből problémátok volt?
Nem. De ne érezzem úgy, hogy esetleg kerüljem ezt a megnevezést… Vagy bármiben bizonytalan legyek emiatt. Ez fontos volna.