Zsuzsa és Vera együtt nevelik tízéves kislányukat, Pannit. Panni mesterséges megtermékenyítéssel fogant, az apát ismerik, rendszeres kapcsolatot tart a családdal.
A kislányotok most 10 éves. Milyenek voltak az óvodai és iskolai tapasztalataitok?
Alapvetően nem voltak rossz tapasztalataink. Az volt a stratégiánk, hogy nem titkoltuk, de explicit módon nem is közöltük se az óvónőkkel, se a vezetőkkel, se senkivel, hogy mi egy ilyen család vagyunk, és hogy milyen kéréseink vagy elvárásaink vannak, hanem egyszerűen csak megjelentünk. Ebből többnyire nem volt gond, de ettől az óvodában végig érvényes volt az a teljes heteronormativitás, ami az egész magyar rendszert jellemzi. Soha nem voltak arra tekintettel, hogy lehet, hogy valakinek nem egy anyukája és egy apukája van. Nyilván sok másik családban is van olyan, hogy elváltak stb., arra se voltak tekintettel. Semmilyen módon nem vették figyelembe, hogy lehet valakinek más a családja. Így ennek minden terhe rákerül arra a gyerekre, aki észreveszi, hogy nála ez valahogy nem stimmel. Egy rossz élményünk volt a végén. Ez aztán arra vett rá minket, hogy ezentúl előre megbeszéljük a pedagógusokkal. Mi ugyan azt gondoltuk, hogy az a jó, ha természetesként kezeljük, és nem állunk elő vele mint egy problémával, de abban a pillanatban, amikor volt ennek egy kellemetlen, bántó hatása, és nem tudtuk azt mondani, hogy nekik ezt tudniuk kellett volna, mert mi nem mondtuk meg, onnantól kezdve inkább előre megbeszéljük.
Mi volt ez?
Volt egy anyák napi alkalom, amikor csak Vera tudott elmenni. Általában ketten mentünk minden ünnepélyre, de ezen az anyák napján csak Vera volt ott, és rettenetes kínban volt Panni, mert az ajándékra rá volt írva, hogy „anyukámnak”, és rajzolni kellett, de egy anyuka volt benne. Utólag az is kiderült, hogy ő megkérdezte, hogy szabad-e neki kettőt rajzolni, és az óvónő azt mondta, hogy nem szabad. Miután nagyon jól rajzol, világosan látszott a rajzon, hogy az az anyuka én voltam. És ő érezte rosszul magát, bocsánatot kért… Mi nagyon dühösek voltunk az egész helyzetre, az óvodára, de ez volt a tanulópénz. Persze a nem megbeszélésnek is vannak pozitívumai, de bizonyos esetekben nem működik. Mert így ők is mondhatták azt, hogy nekik fogalmuk se volt erről. Nem hiszem, hogy így volt, de az is lehet, hogy igen, mert akinek ez nincsen a fejében, az teljesen vak tud lenni erre a dologra. Vagy önmaga se tudja, hogy mit gondolt, de azt nem gondolta, hogy a gyereknek két anyukája van, mert „olyan nincs”. Emiatt volt az, hogy amikor az iskolába mentünk, a lehető leggyorsabban szóltunk ezzel kapcsolatban. Ez meg is hálálta magát, mert például az első órák egyikén első elemiben az volt, hogy mindenki lerajzolta a családját, és akkor nem csináltak ebből különösebb ügyet, az a rajz is odakerült valahova. A tanár nem kérdezte meg, hogy „mit rajzoltál ide”. Egyébként nyilvánvalóan először találkozott ilyesmivel az a tanárnő, zavarba is jött, és nem tudta hirtelen, hogy mit mondjon. Az volt a reakciója, hogy nagyon köszöni, hogy megtiszteltem a bizalmammal. Tehát ő ezt valami nagy dolognak vette.
Az iskolában végig egy ilyen kettős könyvelés folyt – nyilván bizonyos szinten nagyon bántó, más szinten pedig praktikus megoldás. A mi valódi családi helyzetünket nem lehetett a hivatalos adminisztrációba beilleszteni. Tehát az úgynevezett „ceruzával beírt” emberek közé tartoztunk, ami másra is vonatkozott, aki nem hivatalos gondviselő stb., de történetesen ő az, aki valójában elviszi a gyereket, meg akivel meg kell beszélni az ügyeket. Vannak a tollasok, meg a ceruzások. Ez a realitás. Mivel egy állami iskolába mentünk, úgy tekintettük, hogy ez a realitás egyáltalán nem jó, de végül is nem csak azt képviselte, hogy vannak másodrendű állampolgárok, hanem azt is, hogy a keretek között ők igyekeznek megoldani a helyzeteket. Nem tudják felülbírálni azt, hogy milyen hivatalos jogok vannak, de a gyakorlatban semmiféle különbséget nem tettek. Valahogy a mindennapokban ez megoldódott, és nem volt vele gond, csak ezek a hivatalos aktusok mindig azok, amikor kikristályosodik, hogy azért csak nem ugyanúgy működik, mint egy olyan család esetében, ahol minden stimmel a rendszer szempontjából.
Igaz, szerintem fontos, hogy ugyanakkor Panni mondhatta, hogy van apukája, vagy van apukája is, tehát ezzel lavírozott a konformitás meg a különbözőség között, hogy azért fel tudta mutatni, hogy van anyukája is, meg apukája is. Meg egyébként két anyukája is van. A gyerekek néha rákérdeztek erre, kíváncsiak voltak, ezt vették, hogy különös vagy ilyesmi, de nagyon gyorsan napirendre tértek fölötte.
Tehát alapvetően nyitottak gyerekek.
Óvodában. Óvodában még különösen. Aztán iskolában már jobban tapasztaltuk azt, hogy vannak szülők, akik nem örültek ennek, bár semmiféle direkt konfrontáció nem volt, de azt azért visszahallottam baráti, osztálytárs szülőktől, hogy egyes szülők húzták az orrukat, hogy akkor ők most mit fognak ezzel kezdeni… És nyilván ebből van, ami leszivárog a gyerekekhez, hallják, észreveszik.
Ezzel együtt a gyerekek részéről közvetlen kellemetlenkedés vagy ilyesmi nem volt soha. Inkább az zavarja Pannit, hogy rendszeresen előfordul, de egyáltalán nem személyre szólóan, hogy csúnyán beszélnek a gyerekek, és „buziznak” vagy „köcsögöznek”, aminek nem igazán az a tartalma, és ezt ő tudja is, de azért zavarja.
Mind a két iskolájában – az első egy állami iskola volt, a második alapítványi – voltak nagyon nyitott emberek is, illetve családok, akik elfogadóak, és sokkal konzervatívabb, hagyományosabb, vaskalaposabb emberek. Szóval mindenhol volt szerintem olyan gyerekismerőse, olyan szülőkkel, akik a legkevésbé sem akadtak fönn ezen, és olyanok is, akik egy sokkal hagyományosabb családmodellben gondolkodtak, de abból a szempontból, ahogy vele bántak, én soha nem érzékeltem különbségtételt. Valószínű persze, hogy azokkal a szülőkkel, akiknek leginkább fenntartásaik voltak vagy lehetnek, mi se nagyon szeretnénk barátkozni, tehát nem igazán jöttek létre ezek a helyzetek, hanem természetes módon azokkal barátkoztunk mi is, akik elfogadóak voltak. Mindenféle szempontból – mi sokat utaztunk, éltünk külföldön, tehát Panni eleve abban nőtt fel, hogy a világ sokszínű, az emberek sokfélék.
Vajon hogyan tapasztalja meg, hogy a többi gyerek világa nem ennyire színes?
Vannak az osztálytársai között olyanok, ahol kétnyelvű, többnemzetiségű a család. Vagy elváltak a szülők. Az ő szempontjából például az, hogy valakinek elváltak a szülei, sokkal nagyobb probléma, mint az, hogy valakinek két azonos nemű szülője van. Szóval nem biztos, hogy ő azt látja, hogy mindenkinek tökéletes és „normális” a családja, és ő az, aki eltér. És persze ahogy nő, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá számára, hogy vannak normák, meg átlagok, a „többség”, és van, ami különböző. És ebben az életkorban elég erős az igazodás, a legkülönbözőbb dolgokban, hogy mit jó csinálni, vagy mit ciki csinálni, milyen ruhát jó felvenni, ilyesmi… Nyilván neki dolgoznia kell azon, hogy mit kezd azzal, hogy ő ebből a szempontból egy eltérő vagy különös pozícióban van. De nem azt látom, hogy ha például konfliktusai vannak, akkor azok ekörül forognának, vagy ha valaki undok vele, piszkálja vagy ilyesmi, ami előfordul néha, akkor ezért piszkálná.
Milyen szempontok szerint választottak iskolát?
Az első iskolát elsősorban azért választottuk, mert közel volt, és egy viszonylag jónak mondott állami iskola. De ez egyáltalán nem vált be. Egy merev, feszült, poroszos iskolának bizonyult, ami Panni személyiségének nem felelt meg. Egy rettentően stresszes és örömtelen fajta tanulást vártak ott, kiirtva minden kreativitást és humort. Ezért elvittük egy olyan alapítványi iskolába, ahol ezekben a dolgokban is ki tudott bontakozni. Amikor átgondoltuk, hogy milyen iskolát válasszunk, akkor feltettük azt a kérdést is, hogy abba is gondoljunk bele, hogy nekünk egy ilyen családmodellünk van. Ez is segített a választásban. És tényleg nem volt ezzel kapcsolatban semmilyen konfliktus. Amikor például a gyerekek használták ezeket a pejoratív kifejezéseket, akkor volt egy pont, amikor láttam, hogy ez Pannit nagyon zavarja, és a tanítónővel ezt meg tudtam beszélni. Elkezdett erre ő is odafigyelni, és közbelépett.
Mindketten bejártok az iskolai fogadóórákra, értekezletekre?
Igen. A színelőadásokra mindketten megyünk, vagy a fontosabb fogadóórákra... A többit meg elosztjuk, aki ráér, az megy.
Panni barátai eljárnak hozzátok?
Igen, persze. És ő is szokott a barátaihoz menni.
Panni nemsokára kamaszodik, és vannak, akik félnek a kamaszkortól…
Én azt mondanám, hogy ez már egy olyan elő-kamaszkor, ami most van, tehát tulajdonképpen már elkezdődött. Fontos neki, hogy bizonyos dolgokban dönthessen. Mondjuk kicsi kora óta nagyon önálló bizonyos dolgokban: egész pici kora óta egyedül öltözik, ő választja ki, hogy mit szeretne hordani… És a saját érése szempontjából is őt foglalkoztatja sok minden. Volt, amikor az is kicsit foglakoztatta, hogy neki milyen lesz az érdeklődése, illetve mondta is, hogy ő úgy gondolja, hogy őt a fiúk érdeklik. Sok mindenről nagyon sokat beszélgetünk. Az is érdekelte, hogy mi hogyan ismerkedtünk meg, és milyen más kapcsolataink voltak. Az egész szexualitással kapcsolatban is nagyon sok minden érdekli. Én örülök, hogy hajlandó velem mindezeket megbeszélni.
Ami nekem igazából fontos, az az, hogy legyen benne egy olyan bizalom, hogy az ezzel kapcsolatos kérdéseit, problémáit meg merje osztani, hogy tudjunk ezekről beszélgetni. Szerintem nagyon sok figyelmet igényel, hogy a szexualitással kapcsolatos érdeklődését honnan elégíti ki a gyerek. Hogy mennyire az interneten, és ott miket talál vagy keres, de ezek minden szülőre igazak.
Panni tehát ismeri az apját – ez egy élő kapcsolat?
Igen, abszolút élő kapcsolat, nagyon jó és szeretetteljes. Nem napi szinten, de rendszeresen találkoznak. Játszanak, elmennek ide-oda.
Akkor nem alszik nála?
Nem. Lehet, hogy adódik majd ilyen alkalom, nem arról van szó, hogy ezt valaki nem akarja, de valahogy az életünkben ez így rendeződött el: vagy ő feljön, vagy Panni megy át hozzá, és valamennyi időt együtt töltenek, amit mind a ketten nagyon élveznek. Kreatív dolgokat csinálnak, színházba mennek együtt.
Az apjának a rokonságával, szüleivel, ha élnek, van valamilyen kapcsolata?
Van, abszolút, ők ilyen kvázi nagyszülő, nagybácsi, unokatestvér státuszban számon vannak tartva. Nem nagyon gyakran, de azért szoktunk összejárni is.
És a közelebbi nagyszülők? Velük milyen a kapcsolat?
Az én anyukám él, másik nagyszülők nincsenek már. Az én anyukám talán kicsit rendszeresebben jön, és hozzá majdnem minden hétvégén elmegyünk egyszer ebédelni.
A munkatársatok mennyit látnak a családotokból?
Ez érdekes, tulajdonképpen ez nem titok, de nem is téma. Nekem az a gyanúm, hogy aki akarja tudni, az tudja, de nincsen különösebben megbeszélve.
Előfordult már, hogy tanácsért fordultak hozzátok olyan azonos nemű párok, akik gyereket szeretnének?
Igen. Jött már pár is beszélgetni, de olyan is, akinek a gyereke előbújt, vagy ő úgy gondolja, hogy lehet, hogy meleg, de nem tudja biztosan… Vagy hogy a gyereke gyereket vállalna, vagy már van neki, és mi lesz az óvodában… Egy évben egyszer-kétszer biztos előfordul ilyen.